Az 1924-ben született és 2004-ben elhunyt, Hollywood fenegyerekének és a nők bálványának tartott amerikai színész, Marlon Brando még ma is a tágas filmégbolt legfényesebb állócsillagai közé tartozik.
Oscar-díjjal kétszer is kitüntették, olyan nevezetes mozidarabok fűződnek a nevéhez, mint A vágy villamosa, Az utolsó tangó Párizsban, Lázadás a Bountyn vagy a mindent vivő A Keresztapa trilógia, amiben a hírhedt maffiózót, Don Vito Corleonét alakítja. Magától értetődő, hogy Marlon Brando nagyságrendű sztárnak az életére mindenki kíváncsi, szeretné tudni, támogató vagy éppen gátló családi háttérből indult, kik segítették vagy kik hátráltatták, miféle nehézségekkel kellett megküzdenie, míg eljutott a világhírnévig. Brando hetven éves korában, 1994-ben jelent meg Robert Lindsey-vel, a The New York Times Los Angelesben tevékenykedő újságírójával közös életrajzi alkotása: az E dalra tanított anyám (Brando: Songs My Mother Taught Me). Hosszas győzködés után állt csak kötélnek, hogy együtt írják meg a memoárját, legfőbb kikötése az volt, hogy családi életéről, három, rosszul sikerült házasságáról és tizenegy, sok gondot okozó, kisiklott életű gyermekéről alig essen csak szó. Így is történt, nem sok bulvártéma akad a kötetben. Tizenkét esztendőt kellett várni, hogy ez a dundi kiadvány magyarul is hozzáférhető legyen, 2006-ban az Európa kiadó tette közzé. Színpadi változata a Botrányhős címet kapta, és most, 2024-ben, Brando századik születésnapjának tiszteletére október 23-án láthatta először a 6színt zsúfolásig megtöltő közönség. A szövegkönyvet Klem Viktor színész írta és ő is játssza – remekül – Brandót.
Az előadás kronologikus sorrendben követi Marlon Brando sorsának alakulását. Klem Viktor egyes szám első személyben, könnyed terefere keretén belül meséli el az életutat. Felidézi a boldogtalan, alkoholista, a helyi színjátszó csoportban fellépő anyát, az üzletkötő, a szeretetét kimutatni nem képes és a kemény fegyelmezés erejében hívó apát, aki katonai középiskolába íratta be, ahonnan durva csínytevései miatt kicsapták. Inkább színészetet tanult. Ahogyan az lenni szokott, kezdeti színpadi alakításai meg első filmjei után senki – saját magán kívül – nem gondolta volna, hogy ekkora karriert fog befutni. Szerepelt a közönség szeretetét és a kritika elismerését egyaránt kivívó, művészi értéket hordozó meg silány, de kasszasikert kasszasikerre halmozó, valamint csapnivaló, felejthető filmekben is. Tudatában volt embert próbáló és bárkit a sodrából kihozó, zűrös természetének, időnként tenyérbemászó és bicskanyitogató stílusának, akit nagy-nagy önuralommal és türelemmel viselt el az, aki együtt dolgozott vele vagy mellette élt. Akárkit képes volt felbosszantani és kiborítani. Szemrebbenés nélkül beszél arról, mennyit köszönhet a szebbik nemre ellenállhatatlan vonzerőt gyakorló fiús bájának, majd hódító, férfias, sármos külsejének, hogy ezek mennyit nyomtak a latban és lendítették előbbre.
Vecsernyés János rendező és látványtervező ezt a monovígjátékot stúdióra hajazó térbe helyezi, amit nem sok kellék: a mikrofon, kanapé meg fotel, fényformáló ernyő egészít ki. Olyan díszlet jön így létre, amiben a beszélgetős műsorokat veszik fel, vagyis az alaposan felkészült riporter interjút készít. A vele szemben ülőt hol udvariasan, hol szemtelenül, hol provokatív módon faggatja. Ezeknek a műsoroknak a zömében az a felállás, hogy a pimasz, minden hájjal megkent riporter kényes témákat vet fel, a válaszokat meg sem várva, állandóan közbekotyogva bosszantó kérdések özönével bombázza és hozza zavarba mikrofonhoz meg a kamerákhoz nem szokott alanyait. A Botrányhős esetében ez a gyakorlat csak félig-meddig működik, de az sem állítható, csupán szolid alákérdezés folyik. Miután Klem Viktor egymaga van a színpadon, csak Brandót jeleníti meg, a feleletekből lehet következtetni, mit akar megtudni tőle. Elejétől a végéig úgy halad előre a cselekmény, mintha valódi interjú lenne. A darab vége felé már – a szó szoros értelmében – a kötekedő nehézfiú, a 156 kilós Brando jelenik meg, a színész a közönség szeme láttára bújik vastag, kövérítő szivacsos jelmezbe.
Klem Viktor úgy formálja meg Brandót, hogy a közönség az első perctől kezdve az utolsóig nem Klem Viktort, hanem Marlon Brandót látja a színpadon. Tökéletes azonosulással és beleérző képességgel, profi módon hozza a fiatal, a sivár közegből kitörni vágyó srácot, a tehetségét megmutatni akaró kezdő színészt, a befutott híres, A kategóriás sztárt, a nagytermészetű férfit, az ellenállhatatlan macsót, a tévedéseit, mellényúlásait belátó embert.
Elégedetten és információval bőven ellátva kel fel a székéből az a néző, aki végigkíséri Marlon Brandónak, ennek a hétköznapinak egyáltalában nem tekinthető személynek és színésznek a pályafutását. Ezután nem csak a dadogó, véreskezű Don Corleonét fogja látni benne…
