Vannak előadások, amelyek nézőként meglepnek, zavarba hoznak, és beszélni is nehéz róluk, mert nem viszonyulhatunk hozzájuk úgy, mint általában a színházhoz. Meg kell keresnünk a saját nézőpontunkat, és lehet, hogy ez nem is sikerül azonnal, az előadással egy időben, később azonban mégis maradandóbbnak bizonyulnak, mint sok „hagyományos” színházi este. Gyanítom, hogy Kulka János különleges monodrámája, A Halál Velencében is ezek közé az előadások közé fog tartozni.
Mert mit kezdjünk egy némajátékkal, amelyben alig történik valami? Egy férfi alszik egy szállodai szobában. Ébredezik, felkel, kávét főz. Öltözködik. Vár valakit, aki nem jön. Közben elhangzik néhány rövid részlet Thomas Mann Halál Velencében című kisregényéből. (A hangoskönyv anyagát még Kulka János betegsége előtt rögzítették.) Csuja László rendezésében nincs közvetlen megfeleltetés, itt nem egy írót, hanem egy karmestert látunk, nem a tengerparton vagyunk, hanem a hegyekben. Hősünk nem megfigyel, hanem várakozik.
Csupa olyan mikrocselekvést látunk, amelyekkel a monodrámák szövegét szokták megtámogatni, hogy oldják a szövegmondás egyhangúságát. Itt azonban ezek az aligcselekvések adják magát az előadást. A karmester real time-ban megfőzi a kávét, mint egy sokat utazó, szállodákban élő ember, aki a személytelen, idegen terekbe is megkísérli becsempészni az otthonosság illúzióját. (Ó, az a kávéfőzőszett! nem csodálkoznék, ha a nézők egy része a beszerzési forrásért ostromolná a színházat). Leül, mélázik, többször hív valakit, aki nem veszi fel a telefont. Az idősödő emberek komótosságával mozog. Közben a mimikája a legfontosabb eszköze: a homloka mögött hullámzó érzelmek kivetülése, az elnedvesedő szeme, a szomorú félmosolya.
Ebbe a lassú, szemlélődő színpadi létezésbe hasít bele a szoba falainak váratlan lebontása, majd a színész kilépése az előadás által felépített keretek közül. Tesz felénk néhány lépést, leül, és felolvas a kisregény végéből. Kicsit bizonytalanul, néhány hibával, máshogy, mint ahogy annak idején a hangoskönyvet felolvasta. Ugyanazt a színészt halljuk és látjuk, egy másik életszakaszban, más képességek és más tudás birtokában, aki most nem ugyanabba, hanem egy másik folyóba lép.
Az este lényegi alkotóeleme az a közös tudás is, ami a nézőket valamiféle egységes szurkolótáborrá teszi. Nézzük Kulka Jánost, emlékszünk a betegsége előtti szerepeire, látjuk magunk előtt kék öltönyében, ördögien elegáns és fölényes Mefisztóként, és látni akarjuk, hogy van gyógyulás, van visszatérés. Nem elsősorban a színészt nézzük, hanem az embert, és tulajdonképpen önmagunkat. Nézhetjük úgy, hogy nincs. Hogy egy színpadi halált látunk, búcsúzást egy színészi pályától. És nézhetjük úgy, hogy igenis van. Nem ahhoz a könnyed, fizikai képességei teljes birtokában lévő valakihez, hanem a korlátokat tudomásul vevő, bölcsebb és alázatosabb művészi állapothoz, amelynek helyet lehet találni a színpadon. Akár így, akár úgy nézzük, részünk lehet felemelő pillanatokban: íme a színész. És íme az ember.
Gustav Aschenbach enged a halál hívásának, és az előadás karmestere is megadja magát neki. Zenét kér ehhez a különös szállodai ravatalhoz. Művészetet a halál pillanatában is.
