Kulka a sztrókja után még nagyobb színész lett. Ez önmagában nem érdem, az az oka, hogy elvesztette a manír feltételeit. Aschenbach professzor lemegy az alvilágba, Kulka pedig elkíséri. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni?” Szerintem nem. De ez a szembenézés a végességgel elkerülhetetlen, hogyha második életet akar. Nézném még tovább is, főleg úgy, hogy nem szól a háttérben a „tökéletes” múlt.
Talán nem túl merész feltételezés, hogy a többség kevésbé Thomas Mann, inkább Kulka János miatt vált jegyet az Orlai Produkció Halál Velencében bemutatójára. Én legalábbis így voltam vele, ezért sem zavart, hogy az eredeti szöveg nem biztos, hogy mindenki számára követhető. Pedig még voltak is előzetes ötleteim, miért éppen ezt a hangoskönyvet választotta Kulka János repertoárjából Csuja László rendező a színész visszatéréséhez, de Thomas Mann itt úgyis mindenekelőtt apropó, hogy egy teljes órán át nézhessük Kulkát. Személyes mérlegem szerint ez így több mint fair.
Kulka Jánost ismert, 2016-os sztrókja óta csak kivételes pillanatokban láthattuk színpadon. Elvesztette fontos munkaeszközeit, a beszéd, a mozgás fölötti uralmát. Monet megtehette, hogy tovább fest, bár egyre kevésbé lát (kifelé), és ebből új festészeti minőségek születtek, Beethoven, mondják, siketen is komponált. De a színész, itt és most, jobban ki van szolgáltatva a körülményeknek. Csuja László egy 2006-ban rögzített hangoskönyvet választott a produkció alapjául. Lejátszása közben és szüneteiben pedig Kulka némajátékát látjuk. Kezdésként a már sterilitásával magányt sugárzó hotelszoba (látvány: Ágh Márton) franciaágyára gömbölyödik fehér frottírköntösben. Elfordul tőlünk, mint aki nem akarja magát mutogatni. Majd hirtelen ránk néz, arcán mosoly. A két kép akár az este összegzése is lehetne, hiszen a tét nem kisebb, mint hogy egy nagy színész méltósággal állhat-e ki elénk, rajta súlyos, hivatása szempontjából is sajátságos betegség nyomaival. Képes-e a rendezés olyan helyzetet teremteni, melyben az, amit elvesztett, nem hiányosságként, zavarba ejtő, a néző pirulását kiváltó ügyetlenségként, hanem önjogán mutatkozik meg. A feladat nem könnyű, mégis nagyszerű, hogy valaki végre kísérletbe fog. Mert a(z egy kezemen megszámolható) kivételtől, elsősorban Ördög Tamás Árvácskájától eltekintve (Mikorjösszmárédesanyám, ÉS, 2019/8., febr. 22.), eddig keveseknek jutott eszükbe megoldás, miként adhatnának szerepet a nyelvét vesztett színésznek. Nem vállalok túl nagy kockázatot, ha azt írom, nem függetlenül a hazai színház szövegközpontúságától, bár, vigyázat, spoiler, a végén a hús-vér Kulka is megszólal.
Jó lenne úgy írni Kulkáról, ahogy létezik a Jurányi színpadán. A hangoskönyvben még dallamosan, derűs tárgyilagossággal mesélő gordonkahang ebben a produkcióban a múlt. Az előadás nem dönti el egyértelműen, hogy a színpadi Kulka itt Aschenbach professzor vagy önmaga: a saját magát hol nosztalgikusan, hol szégyenlősen hallgató színész (lásd még: Találkozás egy fiatalemberrel). Aschenbach most nem író, hanem karmester (kezében pálca, a háttérben Mahler szól): a filmrendezőként végzett Csuja Lászlóra hat a Visconti-film (Ágh Márton díszletpoénja pedig egy másik Thomas Mann-regényre csattan). Előbbi annyiban nem igazán szerencsés, hogy a hangoskönyv szövegén már nem lehetett változtatni, és ott többször is elhangzik az „író”. De a lényeg úgysem az, hogy író vagy karmester, hanem hogy Kulka, és hogy a színpadi helyzetben mindkét (itt három) lehetőség benne van.
Többféleképpen adná magát, hogy Thomas Mann titokzatos novelláját Kulka János történetéhez kapcsoljuk. Valakit visszahúz a teste, miközben annyi mindent akar. Retteg, hogy nem lesz ideje befejezni életművét, és félelme beigazolódik. Esetleg azon a fajta romantikus szerelmen keresztül, amely, legyen tárgya bármi vagy bárki – Velence, egy szépséges fiú vagy a színészet –, de megbetegít, mégsem ereszt. Vagy amely szenvedéssel vegyes öröm Thomas Mann szerint szükséges a nagy műhöz: jelen esetben, akár ehhez az előadáshoz. De egyrészt pont ezek az elvontabb szöveghelyek teljesen hiányoznak Zabezsinszkij Éva rövidített változatából, ami éppenséggel nem baj. Másrészt, és ez a fontosabb, észrevettem, hogy alig figyelem a szöveg jelentését, csak nézem a játék ízléses köznapiságát, ahogy a beszéd és a mozgás magabiztosságának eltűnésével lerövidülnek a gesztusok: egyszerűségükkel a radikális igazmondás zálogaként hatnak (úgy tűnik, hogy a hazugság több erőt feltételez). Az öregedő Aschenbach befesti a haját. Kulka nem.
Gyárfás Dorka Kulka-könyvében szerepel, mennyire zavarba jött a főiskolás Kulka a „filmszínészet”-óra egyik feladatától: „Legyetek öt percig érdekesek a színpadon!” Végül csak megállt, és egyesével a nézők szemébe nézett. Talán már ott ráérzett arra, hogy a film hatására a színpad is egyre inkább a filmszínészek terepévé válik majd. Most is ehhez a tudásához nyúl, gyakorlatilag csak „van” a színpadon. Amikor végre csönd lesz, csak ő szöszmötöl, megszületik a színház. Amint megszólal a lemez: ugyanez már inkább illusztráció. Mintha az „aláfestés” mint helyzet Kulkának is kényelmetlenebb volna, ezért a néző számára is azzá válhat. A szünetekben, úgy látszik, megvan a pontos cselekvéssor, amit végig kell vinnie, és úgy rémlik, leginkább a hangoskönyves részek alatt fogynak el az instrukciók. De ennek az estnek a kérdése nem is az, hogy Thomas Mann műve bármilyen értelemben színpadra kívánkozik-e (miért is ne?), hanem hogy Kulka számára ebben a formában mit jelent a felkínált helyzet. Csuja László izgalmas kezdeményezésébe beleláthatunk egy metaforikus történetet egy fellépő művészről, aki szerepelni vágyik. Készül, kiöltözik, közben saját múltján mereng, de a különös fellépés aztán elmarad, valahol Godot érkezésével egy időben, őt pedig végleg ott felejtik. Még hosszan üldögél előttünk mint öltönyös Firsz. Ez az olvasat azonban abból is következik, hogy nem sikerül teljesen elengedni a szöveg uralmát, miáltal az előadás Kulka múltját végső soron és talán akaratlanul, de jelene fölé helyezi. Egy kis nosztalgikus ízt adva az egyébként minden, csak nem szentimentális játéknak.
De így is jó, mert a nézőnek ettől még nem muszáj a hallottakra figyelnie: kikapcsolhatjuk fejünkben a zajos kötelező olvasmányt, és megtehetjük, hogy csak az élő emberre figyelünk. Mire? Van, aki azt mondaná, nincs mire. Egy kávé lefő, egy öltöny felvétetik. Szórakoztató színpadra talán kevés, de Kulka játékában elég. Szép, amikor az utolsó jelenetben kiül elénk, és tökéletes hanglejtéssel, lassan, nem magát, hanem a szöveget és annak értelmezését előtérbe helyezve felolvas néhány mondatot. Nem mondanám meg, hogy újratanult beszélni. Előtte az a szűk hatvan perc attól volt értékes, hogy sérülékenységét is látni engedte, vagy próbálta engedni, de legalábbis az ezért folytatott küzdelmet, és mikor mennyire, hol életteli szemmel, hol elgyötörtebben, hol csak úgy: merthogy ez van. Kulka a sztrókja után még nagyobb színész lett. Ez önmagában nem érdem, az az oka, hogy elvesztette a manír feltételeit. Aschenbach professzor lemegy az alvilágba, Kulka pedig elkíséri. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni?” Szerintem nem. De ez a szembenézés a végességgel elkerülhetetlen, hogyha második életet akar. Nézném még tovább is, főleg úgy, hogy nem szól a háttérben a „tökéletes” múlt.
