Egy olyan előadás, amelyre vonatkozóan szívesen sorolnám a méltató pozitív jelzőket, de a sötét téma miatti tiszteletből mégsem érzem helyénvalónak, hogy azt írjam, nagyon jó és szép. Inkább a mellbevágó, megrendítő, mélyen megérintő kifejezéseket használom. Igazán különleges színházi élményt kaptam tegnap este, egy nem megszokott helyszínen. A Rumbach utcai Zsinagóga gyönyörű épületébe a jegyvizsgálás mellett, biztonsági kapus ellenőrzésen át lehet bejutni. A reptérre emlékeztető rendszeren tovább haladva, nem egy másik országba, hanem egy kétszereplős darab különös világába utaztunk.
A szép háttér sokat hozzáadott az előadás hatásához. A hegedűre emlékeztető rendkívüli színpadkép is fokozta az élményt (látványtervező: Fekete Anna). A játéktér végig a Genfben lévő karmesteri öltöző. A Berlini Filharmonikusok vezető karmesteri állásával a „zsebében”, ide érkezik az érzése szerint gyenge játékú zenészeket vezényelt koncertje után a karmester (Vasvári Csaba).
A szmokingban bosszankodó, hangos Millernél felbukkan a szerény, de tiszta öltözetű, halkszavú lelkes rajongó, Dinkel (Nagy Dániel Viktor). A két ember mindenben ellentéte egymásnak. A levakarhatatlan rajongó a maga szerencsétlen módján még tovább idegesíti a mestert, aki addig sem volt nyugodt. Pattanásig feszül a húr, pedig ez még csak a kezdet. A látogatás valódi szándéka lassan derül ki, a megidézett múlt rettenetes súllyal telepszik az öltözőre. Itt az igazság nem szabadít fel, a bosszú nem édes, de a felkavart érzések letaglózóak.
Nehéz írni a darabról, mert semmit sem szeretnék felfedni. Tavaly nyáron a szentendrei bemutatót már láttam, és annak ellenére, hogy végig tudtam mi történik majd, ugyanúgy éreztem a feszültséget, a szorítást. A korlátozások és lezárások miatt sajnos csúszott a budapesti bemutató. Bármennyire is megrendítő, vártam, hogy újra részese lehessek az élménynek.
Didier Caron története zseniálisan felépített, fordulatokkal teli, benne nem minden az, aminek látszik. De magában ez kevés lenne. A két szereplő zseniális színészete az, ami különlegesen erőssé teszi az előadást.
Nagy Dániel Viktor annyira eggyé válik a karakterrel, hogy szó szerint minden rezdülésével, legyen az egy kézmozdulat, vagy egy ideges arcrángás, minden pillanatban Dinkel. Olyan hiteles, hogy végig teljesen magával ragad, amikor áradóan rajongó, szánalmas, félelmetesen őrült, vagy szívszorítóan kétségbeesett.
Vasvári Csaba partnere az érzelmi hullámvasútban. Jól adja át a magabiztos, büszke Miller fokozatos összeomlását, a hatalmaskodó fellépésű karmester könyörgő emberré változását.
Mindaz, amit a másfél órában láttunk-hallottunk, és tovább gondoltunk, mellbevágóan szögezett minket a zsinagóga nézőterére.
Úgy éreztem, a színpad elsötétülése utáni, néhány másodperces döbbent csend talán nagyobb elismerés volt, mint a megérdemelten kitörő taps.
