Volt már kőszínházi tag vidéken (Eger) és Budapesten (Vígszínház), azután kipróbálta a szabadúszóéletet. 2015 óta elsősorban az Orlai Produkció előadásaiban játszik. A 2007-es POSZT-on (emlékszik még valaki, mi is volt az?) a legjobb férfialakítás díját kapta A párnaember Tupolszki nyomozójaként. Bár ő maga túlzásnak érzi, a kritikusok szuperlatívuszokban fogalmaznak a Máté Gábor rendezte Skorpióban mutatott alakításáról. És még így is könnyen előfordulhat, hogy néhány év múlva már csak gyógymasszőrként találkozhatunk Mészáros Mátéval.
Korábban, amikor a legfontosabb szerepeidről esett szó, mindig A párnaember került elő. A Skorpió nagyvállalkozója lehet a következő „korszakos” alakításod?
Előfordulhat. Ez nagyon nehéz szerep sok szempontból, eleve a valós koromnál sokkal idősebb embert játszom. A darab a hatvanadik születésnapomon kezdődik, és a nyolcvanötödiken ér véget, én pedig még ötven se vagyok. Nehéz volt belehelyezkednem a karakterbe, tíz-húsz évet öregedni jelenetenként nem könnyű, nagyon elfáradtam a próbafolyamat végére, de tényleg azt éreztem a bemutató után, hogy sikerült megcsinálnom valamit.
Mi kell ahhoz, hogy egy szerep emblematikussá váljon?
Nem akarok ünneprontó lenni, de emblematikussá attól válik egy szerep, ha a kritikai recepció, a szakmai környezet is így tekint rá, és szerintem ez azért nem történt meg ebben az esetben. Ezt most nem fájdalomból, hanem csak a tények rögzítése miatt mondom.
A párnaembert 2007-ben mutattuk be az egri Gárdonyi Géza Színházban, és én biztos vagyok benne, hogy ha annak idején nem játsszuk el jó néhányszor a Katona József Színház Kamrájában Budapesten, akkor sokkal kisebb visszhangja lett volna. Akkoriban a Katona még többször turnézott külföldön, abban az évben volt két hónap az évad közepén, amikor a társulat úton volt, és hogy ne legyen a színház üres, meghívtak előadásokat.
A Skorpióra visszatérve, az tényleg lehetséges, hogy ha majd 25 év múlva még készítenek velem interjúkat, akkor abban a 4-5 fontos szerepben, amiről beszélni fogok, benne lesz Király Ferenc.
A darabban egy „leszállóágban” lévő férfit játszol, miközben ahogy említetted is, a legszebb férfikorban vagy. Ha máskor nem is, de a szerep kapcsán biztos, hogy gondolkodtál a lemez másik oldaláról.
Ez a pasas hetvenéves, de ötvennek érzi magát, és ebből nem is csinál titkot. Ahhoz már én is eleget éltem, hogy eljussak abba a korba, amikor az ember fiatalabbnak érzékeli magát, mint a környezete őt. Én is megkaptam már, hogy milyen fiatalos vagyok, ami persze nem esik annyira jól. A 85 éves Király Ferenc, aki egy idősek otthonában fejezi be az életét, valóban nagyon távol van tőlem, miközben persze a test leépülésével már elkezd szembesülni az ember ötvenévesen.
Ebben a leszállóágban egyébként pont az az érdekes, hogy a darabbeli vállalkozó nem veszi észre. Az mindig lényeges kérdés, hogy az ember érzékeli-e azt a pontot, amikor már át kellene adnia a stafétát a következő nemzedéknek. Ebben a felismerésben mi, magyarok szerintem nem vagyunk túl jók. Ennek persze sok oka van: az egyik talán az, hogy túl későn kerülünk „pozícióba”, amit ezért aztán nem nagyon akarunk elengedni. És persze a hatalom nagyon vonzó dolog.
Az én generációm számára nehezen hihető, hogy mondjuk 35 évesen hatalomba lehet kerülni, megmondóemberré, tömegeket befolyásoló tényezővé lehet válni. A mai fiatalok már máshogy szocializálódtak szerencsére. Ők már sokkal hamarabb nyeregben érzik magukat, ők akarják megmondani a tutit. De én a mai napig nem vagyok képes tárgyalni például, kiállni magamért egy szerződéskötésnél. Az életem első 15 évét egy diktatórikus rendszerben töltöttem, és ez nyomot hagy az emberen. Nekem alapélményem a kiszolgáltatottság a hierarchiával szemben, és ennek az is az egyik következménye, hogy az ember lényegében úgy kerül leszállóágba, hogy nem emlékszik a felszállóágra.
2022-ben mondtad egy interjúban, hogy telítődtél a színházzal. Változott azóta a helyzet?
Nem igazán, és emiatt visszább is fogok venni a tempón ősztől. A covid alatt éreztem először, hogy már nem esik jól a dolog. Egészségesebbnek tartanám, ha az ember 6-8 szezon után leállhatna egy évre, ha lehetne szünetet tartani, és feltöltődni. Így bele lehet fásulni, futószalagszerűvé válik minden. A színészet hatalmas energialeadás, ami nagy mértékű stresszt és idegrendszeri fáradságot okoz. Több mint húsz éve diplomáztam, egyszerűen elfáradtam, és néha azt érzem, hogy ismétlem magam. Új energiákat kellene szereznem valahonnan.
Az is megoldás lehet, hogy valami mást is csinálsz a színészkedés mellett?
Van egy fél gyógymasszőrképzésem, amit most nyáron biztosan be fogok fejezni. Vettem egy komoly masszőrágyat, és bár nem gyakoroltam eleget, azért van már valamilyen tudás a kezemben, biztos, hogy fogok ezzel valamit kezdeni. Az is nyilvánvaló lett mostanra, hogy ha csak a színházzal akarok pénzt keresni, akkor nagyon sokat kell játszanom, annyit, amennyit egyszerűen nem bírok fizikailag. Ha viszont kevesebbet játszom, akkor nem fogok belőle megélni, úgyhogy valószínűleg valami teljesen mást kell csinálnom. Ami biztos, hogy jövőre maximum egy új bemutatóm lesz, utána pedig talán egy se, fokozatosan megpróbálok „kivonulni”.
Attól nem tartasz, hogy nagyon fog hiányozni a színház?
Mit tudom én, ha így lesz, akkor legalább kiderül. Úgy nem tud igazán hiányozni semmi, ha folyamatosan veled van már több mint 20 éve. El kell veszíteni valamit ahhoz, hogy kiderüljön, mennyire fontos neked. A kiéhezettség érzésére vágyom. Most azt gondolom, hogy ha az visszatér, másképp csinálja az ember.
Pedig te nem merev kőszínházi rendszerben dolgozol, egy sokkal több szabadságot adó formában tartozol az Orlai Produkciós Irodához.
Igen, és Orlai Tibor igazán megértő főnök, mindig figyelembe veszi a kéréseimet. Arra már régebben rájöttem, hogy a kőszínház nem nekem való. Az életben mindennek ára van, de sajnos ma Magyarországon a társulati létezés előnyei szinte eltűntek, a hátrányai viszont megmaradtak. Régebben, még a 90-es években is teljesen más volt a helyzet, rengeteg játékfilm, tévéfilm készült, nagyon sok szinkronmunka is volt. Ma már alig van nyári szünet, áprilisban, májusban is próbák zajlanak, de az továbbra is megmaradt, hogy az időmet más osztja be. Mindezek miatt egészen mást jelent társulati tagnak lenni, mint a 80-as vagy 90-es években.
Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy csalódtál a pályában, nem így képzelted.
Nem csalódtam én semmiben, de komolyan kell vennem a saját érzéseimet. Olyan, mintha a fogamat húznák, amikor este előadásom van. Nem csinálhatok úgy, mintha ez nem lenne. És nem vagyok abban sem biztos, hogy az a cél, hogy nyolcvanévesen is színész legyek.
Beszélgetsz ezekről az érzésekről kollégákkal?
Igen, és nem csak én vagyok így ezzel, de nyilván nehezebb helyzetben van, akinek családot kell eltartania. És ehhez az egész problémakörhöz az is hozzátartozik, hogy ma társadalmilag is egészen mást jelent a színház, mint akár a 90-es években. Nem annyira fontos, nem ügy már. Amikor a 90-es években bekerültem az Új Színház stúdiójába, egészen más súlya volt egy új bemutatónak. Akkor még eseménynek számított, hogy Székely Gábornak színpadra kerül egy új rendezése. Ma nem érzem, hogy fontos az, amit csinálok.
