Pelsőczy Réka sokoldalú, érett, izgalmas művész. Harcos alkat, aki sokat szelídült az elmúlt évek alatt. A Jászai Mari-díjas színművésszel értékekről és értékvesztésről, páncélról és sebezhetőségről, valamint arról a szerteágazó útról beszélgettünk, amelyen járva végül megtalálta a saját hangját.
Elcsöndesültél a karantén alatt. Miért?
Huszonkét év után kifejezetten jól esett, hogy nem kellett bemenni játszani. Közben nagyon sok mindenen elgondolkodtam. Miért vagyok színész, miért foglalkozom színházzal és mit akarok az élettől. Nagyon erősen megfogalmazódott bennem, hogy nem az a fontos, hogy ismert legyek és sok pénzt keressek, hanem értékesnek gondoljam azt, amiben részt veszek. Az elmúlt időszak ugyanakkor azt is megmutatta, hogy nem olyan fontos az, amit mi, művészek csinálunk.
Ez utóbbit hogyan élted meg?
Fölfogtam, milyen jó dolgom van. Van tartalékom, van hol laknom. Ugyanakkor nagyon érdekes volt átérezni, milyen lehetett egy háborúban. Milyen, amikor az ember elveszít mindent, amiről úgy gondolta, az neki jár. Alkotói létemnek ez nagy tapasztalás volt, de a kis lakásom biztonságában, a szeretteim közelségével.
Koniorczyk Boriék kerestek meg a Hosszúlépés. Járunk? elnevezésű projekttel, így született meg a Pasarétről szóló irodalmi sétaested. Ez a felkérés mozdított ki az elmélyült gondolkodásból?
Igen. Boriék megkérdezték, mi érdekel, mire mondtam, hogy a budai villák és hogy kik laktak bennük, valamint az építészet. Így született meg egy évvel ezelőtt ez a pasaréti séta. Pereszlényi Erika tizen éve gyűjti az utcán, buszon, villamoson hallott sztorikat, dialógusokat, amiket mindig nagyon szerettem olvasni. Aztán egyszer, amikor épp egy irodalmi sétát vezettem, szóba került Marosi András Kávéházi pillanatok és Játszótéri pillanatok című könyve, mert ő is följegyezte az ilyen szövegeket. Orlai Tiborral épp azon gondolkodtunk, mit csináljak nála, s fölvetettem, mi lenne, ha ezekből a szövegekből és Budapestről szóló régi dalokból készítenénk előadást. Ütköztetni a régi, édes, idilli kis számokat a pesti élet butaságával, esendőségével, kedvességével, humorával. Már el is kezdtük a próbákat. Egy koncertszínházi előadás készül. Olyan lesz, mint egy városnézés, ahol – zenés útikönyvként – Budapest különböző jellegzetességeiről is szó esik.
A néző virtuális kalandra indul, utazik metróval, vonattal, hallja, miket beszélnek az emberek. Bemegy valahova, ahol szól a rádió. Belehallgat a híradóba, beül az autójába, hallja, milyen dugó van. Közben éttermekről esik szó és mindarról, mit szeretünk ebben a városban. De arról is beszélünk, hogy mit nem szeretünk benne. Zöldi Gergővel raktuk össze az anyagot és Wágner Puskás Péter lesz az előadás zenei vezetője, aki – mint egy DJ – benépesíti és élettel varázsolja tele a színpadot. Bodor Johanna koreográfus régi alkotótársam és barátom, ő találja ki és tanítja be a mozgásokat és táncokat, mindezt Kálmán Eszter gyönyörű díszletében, Keszei Bori jelmezeivel. Takács Zalán, Járó Zsuzsa, Péter Kata, Nagy Dániel Viktor, Radnay Csilla, Börcsök Olivér és Gombó Viola játszanak az előadásban, a produkció ősbemutatója július 23-án lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Szórakoztató este lesz, sokat fognak nevetni a nézők.
Milyen fajta Budapest kép rajzolódik majd ki az előadásban?
Egy város sok szeretnivalóval, de rengeteg nehézséggel is. Vannak problémák a parkolással, a kutyakakival, az emberek indulataival, miközben rengeteg jó étterem, isteni zenék és sok kulturális esemény is van. Egy olyan Budapest lesz benne, ami rólunk szól. Mert olyan ez a város, amilyenné mi tesszük.
A Budapest, Te! cím a Budapest, te csodás-ból jött?
Igen, csak ez a dal nem lesz benne a darabban. Viszont van egy szám az elején, amiben szerepel ez a sor. A címben, kimondatlanul, az is benne van, amikor az ember megrázza egy kicsit a másikat, hogy „Te! Miért nem vagy olyan, amilyen lehetnél?”
Fogtok az előadásban a Covidról is beszélni?
Nem látom, hogy lehet most úgy előadást csinálni, hogy az ember ne reagáljon rá! A darab elején teszünk rá egy gesztust, de utána már nem. Kicsit olyan lesz ez az este, mintha visszatekernénk az időt. Megmutatjuk, milyen volt a város a vírus előtt.
A Covid változtatott rajta valamit?
Az üresség nagyon érdekes és jóleső volt. Szerettem, hogy nem volt ennyi bunkó angol turista a városban. Azt meg csak remélni tudom, hogy ez egy ember által kitalált vírus. Ha igen, akkor lehet, hogy fogunk még normálisan élni. De ha nem, akkor három-négy, de legkésőbb tíz évente számíthatunk valami hasonlóra. Ma már egyedül ülünk egy négyszemélyes autóban, akkor szállunk fel egy repülőre, amikor kedvünk szottyan. Mindenkinek van laptopja, telefonja, lejátszója. A tárgyak egyszer használatosak lettek és ami elromlik, azt kidobjuk. Még a banánt és a joghurtot is berakjuk egy műanyag zacskóba. Túl gátlástalanul és unintelligensen használjuk a lehetőségeinket.
A Katona József Színház zöld nagykövete vagy, a természet és környezetünk megóvása kiemelten fontos számodra.
Szeretjük, ha megmondják nekünk, mit csináljunk, és nem gondoljuk, hogy felelősséggel tartozunk mindazért, ami körülöttünk történik. Ez Magyarországon sajnos különösen igaz! Úgy érezzük, kényelmetlen dolog felnőttnek lenni és meggondolni, elveszem-e azt a műanyag zacskót, eldobom-e azt a sörös dobozt, lekapcsolom-e a vécében a villanyt. Muszáj lenne picit felnőni és megtanulni, hogy legyenek eszközeink az együttműködésre, tudni, miként kell asszertíven kommunikálni, „win-win” helyzeteket létrehozni ahelyett, hogy átdobjuk a levágott növényi hulladékot a szomszédba, mert akkor az már nem is a mienk. Remélem, hogy azokban, akik megnézik, majd megfogalmazódik a gondolat, hogy lehetnénk jobbak is egymáshoz!
Művészként is benned van a vágy, hogy változtass a világon, igaz?
Olyan időket élünk, amikor bizonyos témákkal nem lehet nem foglalkozni. Hogy miként van az, amikor egy hatalom átveszi az irányítást, és sérül az autonómia. Itt egy intézmény, amely nem dönthet arról, miként szeretne egy átalakulást, hanem ezt föntről, kérdezés nélkül eldöntik helyette. Hegedűs Géza írja az Utas és holdvilágról, hogy „A magát kereső ember önelemző regénye. A fasizmus már világveszedelmet ígért, a művelt polgár egyre kevésbé látta teendőit és lehetőségeit.”
Bennem vetekszik a tenni akarás azzal, hogy abba kellene hagyni ezt az egészet.
Elvonulni, és nem csinálni semmit sem. Valami kis boltot vezetni, vagy magamnak megtermelni mindent, amit lehet. Sajnos ma már nagyon sok az olyan színész, aki mindent elvállal. Azonnali sikereket és sok pénzt akar, megragadva minden alkalmat. Bennem nagyon gyakran felmerül, kikkel akarok dolgozni és miért éri meg a közös munka? Vagy hogy jobb, amikor egy sétát vezetek, ahol egyedül vagyok, nem kiszolgáltatva olyan kollégáknak, akiknek vagy van kedvük próbálni, vagy nincs. Akik esetleg otthagynak, mert beesett egy sorozat.
Ilyen is megtörtént?
Bejön egy napi sorozat, és valaki azt mondja, neki ez fontosabb, mint az, hogy mi már próbálunk egy hónapja. Megtörtént velem és borzasztóan érint, de az is, amikor valaki csak bejár a próbákra, mert ez a dolga: olyan, mintha bemenne egy gyárba.
Ez mostanra lett jellemző?
A vírus is benne lehet, hogy a színész kevésbé érzi azt, hogy fontos lenne. Ma már egy csomóan életvezetési, önmenedzselési, pszichológiai előadásokra járnak színház helyett. Business alapúakra, amik arról szólnak, ki hogyan teremtette meg az első millióját. Sokakat jobban érdekel, velük személy szerint mi történik, mint az, hogy megnézzenek egy Hamletet, vagy Lear királyt. Már a színész is olyan, hogy az én sikerem, az én pénzem, az én munkám.
Az ego térhódítása?
Individualistább, egoistább kort élünk, ahol mindenki csak magára gondol. És a közösség nagyon hátul van a prioritások közt. Sokkal inkább számít, hogy egyszer élek, mit tudok megcsinálni és mennyi pénzt keresek. Művészeknél pedig az, hogy „nem fogok ott ülni egy társulatban és arra várni, majd milyen szerepeket osztanak rám, mert erre nincs időm! Egyszer élek, és szeretném a magam sorsát jobban a kezemben tartani.” Ez az egész széteséshez és átalakuláshoz vezet, ahol nagyon nagy veszteségek vannak, de közben biztos lesznek nyereségek is.
Rába Rolanddal együtt vezetett színész osztályotok most végez a FreeSZFE keretein belül, az Európai Unióban érvényes diplomájukat a salzburgi Mozarteumtól kapják majd. Jól tudtok együttműködni?
Bagossy László és Csató Kata hozott össze minket a Mozarteum vezetőségével, és abszolút Európában éreztem magam! Hihetetlenül szimpatikus, nagyvonalú, laza és elfogadó emberek. Már elkészültek a szakdolgozatok és most utaznak ide a Mozarteum tanárai a személyes diplomavédésekre. Nagyon meglepett, hogy a tanítványaink forradalmastul és Covidostul is ennyire jókat írtak! Mindenki a legfontosabb szakmai kérdéseket boncolgatta, mint például miként tudja az ember színészként elhallgattatni a benne levő kritikus ént, hogyan kell fölkészülni egy filmszerepre, vagy mentálisan milyen állapotban kell lennie egy színésznek. Mindegyik munka nagyon személyes lett.
Te miről írtál annak idején a diplomamunkában?
Az is nagyon személyes volt. Jean Anouilh: Euridike című darabján keresztül – ami egy színházi társulatról szól – arról gondolkodtam, mennyire másként tapasztaltam meg saját magamat azért, mert a Színművészetin bekerültem tizenkét tehetséges ember közé. Annak a hihetetlenül felkavaró, nagyon gazdag időszaknak a belső történetét dolgoztam föl, ami velem történt a főiskolán. Arról, mikor tudtam végre a saját nevemben beszélni.
Mikor találtad meg a saját hangodat?
A Petra von Kant óta érzem úgy, hogy szabad vagyok a színpadon. Az idegrendszerem, az intelligenciám, a tudatosságom és az ösztönösségem teljes lett, már működik az egész fegyvertár.
Addig hogyan léteztél a színpadon?
Nagyon sok teljesítés volt és voltak nagyon jó pillanatok. Ma már sokkal jobban el tudom némítani legbelül azt a „kicsi én”-t, ahogy a tanítványom hívja, mert állandóan dumál bennem, hogy „ezt rosszul mondtad, azt nem így kellett volna” és ezektől már nem megyek tönkre.
Ma már jól tudom kezelni a veszteségeket is a színpadon. Mindig túlságosan agyas voltam! Valószínűleg azért, mert nagyon sebezhető vagyok. Olyan vastag páncél volt rajtam, ami nem tesz jót a színészetnek. Nekünk sebezhetőnek és érzékenynek kell lennünk, mert a nézőt az érdekli, hogy meglássa az emberit. Hiába gondolok ki nagyon jó dolgokat, ha az nem ott születik meg, ha nem elég érzékeny! Akkor is megérti a néző, de nem érzi. A tudatosság most is nagyon fontos része a színészi munkámnak, de már merek sebezhető lenni. Igazából már a Portugálban is így volt, amiben Masni szerepét 24 éves koromban kaptam meg és 20 évig volt műsoron. Nagyon jó, hogy ilyen sokszor játszhattam, hiszen megtapasztalhattam, hogy bármit megtörténhet, mert már nagyon jól tudok létezni a színpadon.
Nemcsak színészként dolgozol, hanem régóta rendezel is. Ez utóbbi segíti, vagy nehezíti a színpadi létezést?
Szerintem a rendezőknek nem jó, hogy én is rendezek. Nemrég Zsámbéki Gáborral dolgoztunk a Lear királyon. Gábor nagyon határozott rendező és nehéz volt az ő szabályai közt megtalálnom a szabadságomat. Ilyenkor, mint egy megzabolázhatatlan ló, elkezdem tépni a kantárt meg a zablát. De az már színészi érettség volt tőlem, hogy nem feszültem be, hanem megtaláltam a megfelelő formát. Ha egy színész nagyon le van fegyelmezve, úgy érzi, nem számít, mit gondol a szerepről, gyakran merev lesz és élettelen. De rendezőként mostanában azt érzem, túlságosan empatikus és megengedő vagyok. És az sem jó! Zsámbékival novembertől májusig, heti három zoom-os Lear király-próbánk volt. Mindennap azt éreztem, hogy te jó Isten, már megint! De közben azt gondoltam, volt értelme és hálás vagyok a végeredményért. Korábban már volt egy olyan érzésem, hogy nem akarok mindenáron játszani. Abban, hogy elkezdtem rendezni, benne volt az is, hogy színészként nem kaptam elég feladatot. Biztosan benne volt az alkatom furcsasága, szabálytalansága, a kontrolláltságom, vagy hogy régen nem voltam annyira jó színész. Bár az is lehetett volna, hogy egy rendező belém szeret, és minden szerepet én játszom.
Nem volt ilyen?
Schilling Árpáddal volt ilyen „nagy találkozásom” az egyetemen. Ő olyan szerepeket látott belém, amiket nem is gondoltam volna magamról. A Katonában Gothár Péterrel és Máté Gáborral dolgoztam sokat. De ha csakis színész volnék, nagyon boldogtalan lennék. Csodálatos, hogy most már tudom, milyen színésznő vagyok, és nincs bennem bizonyítási kényszer. Az pálya, amit befutottam, nagyon alatta van annak, ami miatt annak idején színész akartam lenni. Ma már azt gondolom, sokkal jobban illik a személyiségemhez, hogy ennyi mindennel foglalkozom. Nem véletlenül alakult úgy az életem, hogy rendezek, tanítok és sétát is vezetek, de fotózom és szeretek kertet is csinálni. Ennek persze megvan az a veszélye, hogy semmiben nem mélyülök el annyira, mint kellene. De ez is egy sors.
Most mit tartasz igazán fontosnak?
Hogy tudjam, mi a dolgom és mi az, amin változtatni tudok. Nem erőltetni semmit sem. Nagyon sok mindent ki lehet kényszeríteni az élettől, de az a tapasztalatom, hogy nem sok köszönet van benne. Se a munkában, se magánéletben. Ne legyen sértett az ember és elvárásai se legyenek. Inkább ő maga cselekedjen.
Most, hogy megtaláltad a helyed, szelídültél is valamennyit?
Sokat, nagyon sokat! Persze, még ma is rögtön kimondok mindent, s nagyon sokszor, szándékom ellenére megbántok embereket. Ez nyilván egy hozott személyiség, amin nagyon nehéz változtatni, de azt hiszem, szelídebb vagyok. Az igazságérzetem azonban még mindig nagyon nagy. Egy színész a színpadon azt jelenti, amilyen a hangja, a feje, a mindene. De én belül másmilyennek érzem magam, mint amit a külsőm mutat.
Sokkal érzékenyebbnek, igaz?
Igen, a külső jegyeim viszont karakteresek. Ezért is fontos, hogy egy rendezésen keresztül tudjak beszélni azokról a dolgokról, amik igazán érdekelnek. Az, hogy újra elkezdtük a sétákat, nekem olyan, mint egy önálló est. Nagyon élvezem a Budapest, Te! próbáit is, mert tehetséges emberekkel dolgozhatom együtt. A séták és a Lear király közönsége miatt pedig biztos vagyok benne, hogy vannak még emberek, akiket érdekel a kultúra! Vészhelyzetben az ember nyilván lecsupaszodik arra, hogy ennie kell, meg tető legyen a feje fölött. De a művészetnek felszabadító és közösségteremtő feladata és hatása van. A fájdalmaink is így nyernek értelmet! Tavaly olvastam a Mefisztót. Pontos kórképet ad a szakmámról és egy politikai helyzetről. Csodálatos volt megnyugodni, hogy igen, a dolgok ismétlődnek, hiszen ilyen már volt. És akkor már nem is félek annyira, mert tudom, hogy az emberi természet gazdag. Ahogy Örkény mondja:
„E kor nekünk szülőnk és megölőnk.
Tőle kaptuk, mint útravalót,
hogy lehessünk hősök és gyilkosok,
megbélyegzők és megbélyegzettek,
keveset tevők, nagyokat álmodók,
másokat mentők, magunkat pusztítók,
egy időben, egy helyütt és egy személyben:
ki merre fordul, aszerint.”
Hiába, borzalmaival együtt csodálatos lény az ember.
