„Ebben a virtualizálódó világban mindennek, ami igazi, ami kézzel fogható, ami most történik, annak elképesztő ereje van.” A kilencvenes években egyszer már dramaturgként dolgozott Szép Ernő Lila akácával, most a mű inkább csak szövetét adta a szabad átirathoz. Évtizedek távlatából hogyan alakult az olvasata, mit mutat meg a mai valóságunkból – erről is beszélgettünk Tasnádi István íróval, rendezővel a Lila Akác Lokál bemutatója kapcsán.
Revizor: Szép Ernő Lila akác című művéből írt színpadi adaptációdat korábban a Bárka Színházban mutatták be. A mostani előadás kötődik ahhoz, vagy nagyon más?
Tasnádi István: A kiindulópont azonos, de merőben más a két feldolgozás. A Bárkás előadást Simon Balázs rendezte, Tóth Mancit az akkor stúdiós Pokorny Lia játszotta, ez volt az első nagyobb, emlékezetes szerepe. Akkor Szép Ernő regényéből indultunk ki, mert éreztük, hogy kicsit poros a darab, de a nyelvezete és néhány párjelenete még töretlenül csodálatos. A regény sokkal árnyaltabb és gazdagabb, akkor azért nyúltunk ahhoz, és annak alapján írtam plusz jeleneteket, monológokat. A mostani előadás nagyon más koncepcióval született.
R: Többek között azért, mert most a színpadi forgatókönyvet használtad? Számodra mindig fontos a jelen aktuális kérdéseire való reflektálás. E tekintetben is nagyon más a két előadás, a kilencvenes éveké, és a mostani?
TI: Nagyon nehéz visszagondolni, hogy akkor miben voltunk, de az biztos, hogy a mostani előadásnak kifejezetten ambíciója, hogy a mára reagáljon. Például megmutatjuk benne a mai politikai közélet abszurd nosztalgiáját a két világháború közötti időszakhoz. Nagyon szeretem Szép Ernőnek ezt a művét, de mint egy régi szép ruhadarabot, ezt is fel kell újítani, mert a felét már megette a moly. A néhol negédes, túlcifrázott replikák mulatságosan hangzanak egy ábrándozó szerelmes szájából, de egy mai főosztályvezető nem beszélhet így, ott kopogósabb, szárazabbat nyelvezetet kellett használni, tele mai reflexióval, hogy komolyan tudjuk venni. Mindenhol, ahol Szép Ernő a mulatozó úri osztályt akarta ábrázolni, azt a mai társadalmi elit romlottságához kellett igazítani, mert az akkori kismiska ahhoz képest, amit ma tapasztalunk.
R: Ugyanakkor ezek a szereplők, Pali, Bizonyos úr és neje akkor is, ma is nagyon tipikus szereplők, könnyű lehetett őket átültetni a mai korba.
TI: Persze, ez a komédia is karaktersablonokat használ, itt is van szerelmespár, csábító nő, csapodár férj, ezt az ismerős szüzsét Szép Ernő nyelvi bravúrjai teszik mégis felejthetetlenül egyedivé. Ma egy romantikus kaland két fiatal között sokkolóan más, mint száz éve, és erre mindenképpen szerettem volna rájátszani. A mi szerelmeseink nem egy chatfolyamban tisztázzák, hogy együtt vannak-e. Nagyon más, mint amikor a Liget egy padján két fiatalember szóba áll egymással, és egy hosszú, játékos beszélgetésben kerülnek picit közelebb egymáshoz. Az ma is szívet melengető, egyszerűen jó nézni és hallgatni a naivitásukat, a pimaszságukat, az összes bődületes csacsiságot.
R: Részben megtartottad Szép Ernő ma már olykor megmosolyogtató szövegét. Mi maradt meg az eredeti szövegből?
TI: Mindent meghagytam, ami még ma is érthető és jó hallgatni. A régies beszédmód idegensége elsőre zavaró lehet, ezért az egészet egy teátrális közegbe illesztettem. A fő helyszín a lokál, itt meséljük el a történetet, így mindegyik jelenet picit attrakció is. A fiú és a lány ismerkedése a ligetben: Molnár Ferenc, Heltai is megírta, korabeli alapklisé volt, a különbséget a nyelvi megformáltság, a dialógok szellemessége jelenti. Amikor ez a két fiatal egymással beszél, mintha egy burokban lennének, viszont amikor a külvilág behatol ebbe a térbe, azaz, amikor felbukkan a Bizonyos házaspár, velük együtt betódul a köznapiság, az alpáriság, a cinizmus, és ez a varázskör széthasad. Nagy kérdés, hogy meg lehet-e őrizni az ártatlanságot, a naivitást, az idealizmust, a tiszta vágyat ebben a világban.
R: Tóth Manci képviseli ezt a tisztaságot?
TI: Ő végig megtartotta magát a fiúnak, az ő szíve – mint ahogy mondja – érintetlen, hiába, hogy egy lokálban dolgozott táncosnőként, ahol kódolt a bukás. Tóth Manci ebből a szempontból igazán különleges, ezért is lehet ennek a történetnek a hőse. Egyébként úgy ártatlan és naiv, hogy közben végtelenül rámenős is, és ezen a kettősségen jókat lehet nevetni.
R: Mik azok a kérdések, amik most izgattak a mű kapcsán?
TI: Hogy meg lehet-e őrizni a hitet és az életörömöt ebben a világban. A nézők nagy része tépett idegrendszerrel, a külső eseményektől szorongva lép be a színházba. Fontos volt számomra, hogy érezhető legyen, hogy az a közeg, amiben a szereplők mozognak, az egy mai közeg. Pontosan ugyanolyan kétségeik vannak, ugyanolyan reménytelen helyzetekben vannak, ugyanazt az értékvesztést, süllyedést élik meg, mint mi. Közben mégis tudnak nagyon szeretni – magukat és főleg egymást. És ettől a világ is egy kicsit jobb hely lesz. Nem árt erre néha magunkat is figyelmeztetni.
R: Szoktad szeretni, ha van egy irodalmi szövet, amit használsz, bele-, és hozzá írsz, akár megcsinálod a 2.0 verzióját. A Lila akácnál, ha tovább nem is írtad, de írtál hozzá új jeleneteket.
TI: A Rozsdatemetőnél folytattam Fejes Endre családtörténetét, kronológiában hozzáírtam még ötven évet. A Lila akác más, tudtam, hogy sok jelenetet ki fogok hagyni az eredeti öt felvonásból. Egy teljes felvonást, amikor Manci és barátnője elutaznak Moszkvába – a Bárka színházi előadásban még benne volt – itt elhagytam, mert úgy éreztem, csak egy melodramatikus rátét, ami nekünk már nem jelent semmit. A csúcspontján szerettem volna elengedni a történetet, amikor a szerelem beteljesül.
R: Attól is izgalmas a darab, hogy többféle befejezést is megenged. Az eredeti forgatókönyv a tiednél sokkal sötétebb.
TI: Inkább szenvelgőbb, legalábbis a befejezés. Tavaly felszabadultak a Szép Ernő-jogok, így most meg tudtam tenni, amit már rég szerettem volna, hogy radikálisan új szerkezetet adjak a történetnek. A jogutódok merevsége sokszor a szerző és az életmű utóéletét akadályozza. Ez nem olyan, mint egy reneszánsz festmény, ami úgy jó, ahogy van évszázadokig, egy színdarab az eleven életet imitálja, ezért folyamatosan ráfér a frissítés. Nagyon jót tesz Shakespeare-nek, hogy ötévente újra le lehet fordítani, s állandó kortársi szöveg benyomását kelti. Ezt hetven évig nem lehetett megtenni például Molnár Ferenccel vagy Szép Ernővel. A legtöbb darab nagyon hamar elévül, azok is, amelyekre méltán emlékszünk, mert csodálatos mondatok vagy jelenetek vannak benne. Kell a ráncfelvarrás, mert ma már máshogy beszélünk, más ritmusban gondolkodunk és kommunikálunk. Közel húsz éve tanítok drámatörténetet, és az utóbbi időben döbbenetes változást tapasztalok a frissen érettségizettek tudásában. Szép Ernőt, Szomoryt, Heltait már egyáltalán nem ismerik. A huszadik századi magyar drámaszerzők közül jobb esetben is csak Molnárt és Örkényt olvassák. Szóval valahogy életben kéne tartani ezeket a darabokat! De ezt csak radikálisan lehet, ha a mai kor ritmusához és provokatívabb stílusához alakítjuk őket.
R: Kétszer is megkaptad a Szép Ernő díjat, ez befolyásol-e, amikor az ő műveivel dolgozol, van-e egy „intimebb” kötődésed hozzá?
TI: Kamaszkorom óta nagy kedvencem a Lila akác, a Vőlegény és a Patika, ezért is volt akkora öröm számomra, mikor huszonhét évesen először megkaptam a Szép Ernő-díjat. Fontos visszajelzés volt, és egyben motiváció is, hogy folytassam, amit elkezdtem. És igen, talán egy kimondatlan impulzus is, hogy ápoljam az életművet.
R: Orlai Tiborral régóta dolgoztok együtt, az első itteni darabod, a Fédra Fitness bemutatója óta számos közös munkátok volt, rendezel is nála. A társulat, a munkában való szabadság, vagy mi az, ami odaköt?
TI: Ha sikerül meggyőznöm Orlai Tibort egy ötletről, hogy ez jó lesz neki és a társulatnak, akkor utána nagy szabadságom van, de persze van olyan is, amire konzekvensen nemet mond. Ez nála nem attól függ, hogy mire lehet több jegyet eladni, mert a meredekebb témájú, tabudöntögető előadásokat is bevállalja. Az Egyasszony adaptációjának ötletével például ő keresett meg. Az Apád előtt ne vetkőzz előadás, ami egy kemény abúzus történet, szintén az ő ötlete volt. A Tapasztalt asszony vagy a Mikor hazudtam? tervével viszont én találtam meg. Szóval sokféle előadást csinálhatok nála, és felszabadító, hogy soha nem kell valami konfekciónak vagy kőszínházi ethosznak megfelelni – minden előadás más lehet. Itt azzal foglalkozhatok, ami éppen mozgat. Izgalmas az is, hogy különböző helyeken – Jurányi, Hatszín, Belvárosi – dolgozhatok, ami nagy kihívás, de közben segít is, hogy ne merevedjek be. Fontos, hogy gondolatilag is mozgékony tudjak maradni, új impulzusok érjenek, hogy én is új impulzusokat tudjak adni.
R: Elég sok új kortárs dráma született az elmúlt két évtizedben, vannak színházak, amik fogékonyak a kortárs darabok bemutatására. Fontos számodra, hogy színházaknak felkérésre írj, vagy akkor is írsz, ha ez nincs?
TI: Ha jön egy gondolat vagy egy egész koncepció, azt mindenképpen meg kell írni, függetlenül attól, hogy valaha megvalósulhat-e. De ezzel párhuzamosan már azon gondolkodom, hogy ez hova, kinek való. Nem szeretem, ha egy színpadi szövegem csak kötetben marad, ez nem az a műfaj. Persze jó, ha megjelenik kötetben, de mára gyakorlatilag egyetlen drámakötet-kiadó maradt, Sándor L. Istvánék Selinunte Kiadója. Szélmalomharc, nagyon tisztelem azért, hogy csinálja, hiszen olyan világ van, ami nem kedvez a nyomtatott drámakötetnek. Aztán ha meg is jelenik egy drámaszöveg, az nagyon kevés ember belügye marad. Hogy ezek a történetek sok emberhez jussanak el, annak a színház a médiuma. Most készített Dömötör András Nádas Péter Saját halál írásából előadást Hamburgban. Pedig ez nem is dramatikus szöveg, Nádasnak mégis fontos lehetett, hogy ne maradjon polcon egy könyvben, hanem legyen teátrális esemény, dolgozzon vele a színház.
Nagyon erős támadás alatt van a kultúránk, de ami egyelőre a legjobban bírja a csapásokat, az a színház. Döbbenetes, hogy minden recseg-ropog, de a színházak tele vannak. Szerintem a legfontosabb ebben az élő kapcsolat, az, hogy a színész jelen van a kommunikációban. Ebben a virtualizálódó világban mindennek, ami igazi, ami kézzel fogható, ami most történik, annak elképesztő ereje van.
R: Sokat foglalkoztatott író vagy, sok színházban mennek darabjaid.
TI: Ez annak is köszönhető, hogy szoktam társulatokkal úgy dolgozni, hogy az előadás közben készül el a darab: van egy közös kiindulópont, viszek ötleteket, a színészek improvizálnak, én meg azokkal a szövegekkel tovább dolgozom. Klasszikus értelemben vett drámaíróként mindenkinek sokkal nehezebb most a dolga, megváltozott a terep, a kultúra finanszírozása, a színházak hajlandósága arra, hogy ne tutira menjenek jólcsengő címekkel és klasszikus szerzőkkel. Ma már egy írónak sokszor az is dolga, hogy meggyőzzön egy színházigazgatót vagy producert, hogy érdemes kockáztatnia egy kortárs darabbal. És adott esetben meg is kell tudnia rendezni azt.
