Van az úgy, hogy költözéskor megrohannak minket az emlékek.
A hosszú évek alatt felhalmozott tárgyak között szelektálva pedig észrevétlenül újraélhetjük múltunkat. Ebből az alapszituációból indul az Orlai Produkciós Iroda Nem baj, majd megértem című előadása. Bodor Johanna azonos című önéletrajzi regényének színpadi adaptációját az Ördögkatlan Fesztivál keretei között láthatta először a közönség. A Mokos Pincészet rendezvénytermébe érkezve a fesztiválozókat valódi színházi közeg várta, így könnyen rá lehetett hangolódni a darabra, amely a 80-as évek diktatúrával átszőtt Romániáját mutatja be egy fiatal balerina szemszögéből.
A kolozsvári születésű táncművész-koreográfus regénye anno nagy hatással volt rám. Kíváncsi voltam, hogy a szintén erdélyi származású Szikszai Rémusz rendezése az olvasmányélményhez képest tud-e újat mutatni, azáltal, hogy ő is élt Ceaușescu országában. Ari-Nagy Barbara dramaturg munkáján is átszűrődött a személyes érintettség: a szövegkönyv nem feltétlenül követte a regény felépítését, így a történet más pontjai kaptak nagyobb hangsúlyt.
A Bagossy Levente által tervezett díszlet egyszerű, mégis rendkívül asszociatív. Az egymásra halmozott kartondobozok a szabadság fullasztó hiányát és a bezártság nyomasztó érzését szimbolizálták, illetve azt a szituációt, amikor az ember élete belefér, mert bele kell hogy férjen egy dobozba. Johanna szülei (Kerekes Éva, Gyabronka József) is két bőrönddel léptek ki több évtizednyi életükből, mikor a lányuk segítségével a rendszert kijátszva Magyarországra utaztak. A család által választott taktikai lépés Johanna névházassága, melynek köszönhetően elhagyhatták Romániát. Tervükhöz szerencsésen találtak egy áldozatkész magyar férfit: a lánynál 15 évvel idősebb István (Ötvös András) hajlandó volt ebben a kockázatos játékban részt venni.
Bár a szülők személyisége is részletesen kirajzolódik az előadás során, a történet középpontjában természetesen Johanna (Bánfalvi Eszter) áll, akit az első jelenetben már kétgyermekes édesanyaként és feleségként láthatunk, ahogy bedobozolja a család holmiját. Pakol, leltároz, mint mindenki költözés előtt. A kezébe akadnak olyan tárgyak is, amelyek egykoron fontosak voltak számára, és ezek emlékfoszlányokat generálva kerítik őt hatalmukba. Emlékezésre és a régi sebek feltépésére késztetik. Hirtelen újra gyermek lesz egy olyan világban, ahol nemcsak élni, de még álmodni is nehéz volt.
Egy küzdelmes korszak momentumai bontakoznak ki a szemünk előtt, ahol egy tizenéves lány felnőtteket megszégyenítő fegyelmezettséggel, tudatossággal és akaraterővel próbálja átvészelni a cseppet sem átlagos mindennapokat. Őrlődik a karrier, a szerelem és a családja szabadságáért vívott harc között, miközben a túlélési ösztönei kellő bátorságot adnak neki, akkor is, amikor egyedül marad bukaresti otthonukban. Minden szenvedélyét és fájdalmát tánc közben tudja csak szabadjára engedni. A balett számára vigasz, menedék és az önkifejezés egyetlen módja, amely átsegíti a külvilág borzalmain.
A négyszereplős előadás során Bánfalvi Eszter kivételével minden színész több szerepet is játszik, így még a diktatúra hívatlan vendége, a Bodor család otthonában elhelyezett lehallgatókészülék is életre kel. A kamaradarab-jelleg határozottan az előadás előnyére válik, ugyanis így még bensőségesebben lehet színpadra vinni ezt a rendkívül személyes történetet.
Ahogy Johanna fogalmazott a regényben:
„A kor, amelybe születtem, a család, ahova érkeztem, az álmaim, amelyek utamon vezettek, és a természetem – mind adottság ahhoz a sorshoz, amit nekem szántak.” Ezt a sorstörténetet pedig nemcsak az Ördögkatlan fesztiválozóinak érdemes megismerniük.
