Már az életünket jelenleg is megnehezítő kataklizma megjelenése előtt azt vallottam, hogy a művészet hatalmas fejlesztő és gyógyító erővel bír. Ez a koronavírus hatására sem változott, és – noha a magyar kultúra azon területek egyike, amit nagymértékben érintett a járvány beköszöntése – ma is úgy vélem, a színházban található meg a gyógyszer, ami, ha megoldani nem is tudja, de enyhíti a nehézségeket, fájdalmakat, a legjobb esetben pedig megoldási útvonalakat is kínál számunkra.
Erre nagyszerű példa az Orlai Produkciós Iroda legújabb előadása, a Budapest, Te! című zenés darab a Belvárosi Színházban. A szórakoztató és elgondolkodtató színház keresztmetszetébe nem egyszerű belekerülni, mindkét irányvonalnak megfelelni koncepcionálisan akár egy színdarab hátrányára is válhat. Pelsőczy Réka legújabb rendezése azonban sikerrel veszi ezt az akadályt, nem csupán kellemesen elszórakoztat, hanem fontos kérdéskörökre hívja fel a figyelmet, mindezt pedig remek módon, nagyszerű időzítéssel teszi.
Egy olyan világból betérni a Károly körúti színházba, ahol türelmetlenség, elvárás és szorongás jellemzi az ember mindennapjait, lélekemelő elmerülni egy hasonló előadásban. Előadása a szórakoztatás felszínén egy szívmelengető óda Budapesthez és a fővárosiakhoz, amelyet leginkább azért tartok fontosnak, mert a közösség és az egymás felé fordulás fontosságát helyezi előtérbe. Egy tősgyökeres pesti vagy budai számára a Budapest, Te! egy barátságos, néha zavarba ejtő körkép arról a városról, amelyben az életét éli. Egy kiváló zenés dalcsokorral és nagyszerű koreográfiával bíró darab, amelyben minden megformált alak, szituáció ismerős, és minimum egyszer megtörtént már az emberrel: akár egy kellemetlen metró útról, problémás közlekedésről, első vagy sokadszori szerelembe esésről, vagy akár meghitt nagykörúti sétáról is legyen szó. Pelsőczy igazi érdeme viszont az, hogy nem csupán egy olyan jóleső nosztalgiavonatra ülteti fel nézőjét, amelyben kitágult pupillával és éhes gyomorral hallgatjuk a finomabbnál finomabb magyar ételek felsorolását, hanem olyan hétköznapi helyzetekre is felhívja a figyelmet, amelyek sajnálatos módon egy az egyben írják le az utca emberének viszonyulását embertársaihoz. Ezt leginkább egy jegyellenőrzési jelenet példázza, amelyben a jeggyel nem rendelkező utasok a munkáját végző ellenőr ellen fordulnak: mondanánk, egységben az erő, de sajnos a rossz értelemben.
A kórkép pedig nem is lehetne pontosabb. A Budapest, Te! mindenről szól, ami ezekben a megterhelő időkben a legjobban hiányzik az embernek és talán a legfontosabb is: a közösség és az együtt létezés. Nem csupán Budapestről mesél, hanem saját magunkról is. Az előadás az utóbbi mikéntjét járja körül a legmeghatóbban: noha mindannyiunk számára kellemesen vagy néha kellemetlenül ismerős a türelmetlen járókelő, a kiabáló kocsis és biciklis képe, a darab számomra leginkább azt jelentette (ötletesen átfordítva az előadás eleji jeleneteket jellemző egymás iránti érdektelenséget végül felebarátunk iránti odafigyeléssé), hogy nem csupán lehetséges másképpen, kedvesebben és szeretetteljesen fordulni a velünk szembejövő ember felé, hanem érdemes és fontos is. Talán ezekben a furcsa időkben a leginkább.
Nemcsak az üzenet és a megállapítás pontos és tanulságos, hanem a megosztás szakmai mikéntje is. Ez az óda magával hozza régi magyar dalok dallamait is, amelyek kiváló és ellazító módon festik alá a mindenki számára ismerős anekdotákat. A történeteket egy remek hétfős művészcsapat (Járó Zsuzsa, Péter Kata, Radnay Csilla, Takács Zalán, Nagy Dániel Viktor, Gombó Viola, Rohonyi Barnabás, valamint Wagner-Puskás Péter, aki a zenei kíséretet adja) tolmácsolja számunkra. Az előadás meghitt jellegét adja az is, ahogyan az előadóművészek viszonyulnak magához az előadáshoz és Budapesthez is.
A játék élvezete még inkább aláhúzza számunkra azt a tényt, hogy mennyire fontos, hogy legyen egy csapat, legyen egy közösség, amelyhez tartozunk, figyeljünk egymásra, a dolgunkat pedig élvezettel és alázattal tegyük. Noha ennek a tételnek mind a heten tökéletesen megfelelnek, mégis ki kell emelnem Járó Zsuzsa és Takács Zalán párosát, akik külön-külön és együtt is nagyszerű dinamikával, óriási szenvedéllyel énekelnek és táncolnak az előadásban. Az előadás legalább ekkora szeretettel fordul közönsége felé, és minden bizonnyal még sokáig egy olyan kellemes színfoltja marad az Orlai Produkciós Iroda repertoárjának, amely békeidőkben is vigaszt nyújt majd nézőjének.
