Mély levegő – ezzel az Orlai-bemutatóval indult a szezon számunkra – zseniálisan. Ha ebben a szezonban minden előadás ennyire jó lesz, akkor a Színházi Kritikusok Céhe igen nagy gondban lesz tavasz végére!
Halász Rita regényét nem olvastam, de Rozinak megvan, ma mutatta Instán, úgyhogy el fogom kérni tőle – azt gondolom, tényleg érdemes lesz elolvasni is. Nem mintha a darab nem lenne szuper, vagy éreznék valami hiányt utána. Már ahogy kezdődik – mert nagyon szeretem, amikor valami pontosan úgy kezdődik – tudom hol vagyok. Biztos a könyv is ilyen – na ezért.
Valahogy a monodrámáknál súlyozottan fontos a kezdés. Biztos hihetetlen koncentrációt igényel az előadótól. Már úgy kell megjelenjen a színen. És ezt a jelenlétet a darab végéig tartani – hihetetlenül izgalmas vállalkozás az ütem tartása. Valószínűleg nagyon jó szövegkönyv kell hozzá. Milyen munka lehetett ezt a jó szövegkönyvet a próbafolyamatban ehhez az előadáshoz igazítani – hogy egyszer se jusson az eszembe az órámra nézni.
A címben végül is elárultam – egy mai, budapesti, negyvenes évei közepén járó anyuka válása a téma – de a hogyan a fontos. Hogy lehet ebből egy ilyen szép monodrámát készíteni. A szöveg, a színpadkép, a zene – igazán minden végtelenül egyszerű, és közben nagyon szép. És Pálos Hanna is szép. Persze ő szép nő, de hogy tud ebben a szerepben végig szép maradni? Hogy tudja a méltatlan vagy a feszült pillanatokban is egy mozdulatával széppé varázsolni magát – illetve Verát, akit alakít? Talán a szerepben való természetes létezése, és az ő állandó szépsége az, ami a darab mélységének is megadja ugyanezt.
