Világkiállítás, Párizs, 1900
2023. 06. 08.

Világkiállítás, Párizs, 1900

A századfordulóra készülő Franciaország okkal bódult bele saját fényébe, pompájába, sikereibe és főleg: lehetőségeibe, és tárta a világ elé bő egy évtizeddel az előző „Exposition Universelle” után mindazt, amire büszke lehetett és amivel előlegezni kívánta a fényesebb és szebb jövőt, és amire meginvitálta úgy, ahogy volt az egész világot: hogy osztozzanak az ámulatban és büszkélkedhessenek vívmányaikkal. Mintha csakugyan az egész gigantikus rendezvény a „jövő útját”, a „Rue de l’Avenir”-t jelölné ki, ami egyáltalán nem csak jelképesen vált járhatóvá a rendezvény idején, hanem valóságos közterületként működött. Mindaz, amit itt megmutatkozott, és kézzelfoghatóvá, megcsodálhatóvá, kipróbálhatóvá vált: gépezetektől csillagvizsgálóig és egzotikus tájak megidézésétől mozgóképekig, egyszerre a fantáziáját szabadon engedő Jules Verne-ből, a maga léghajóival, tengeralattjáróival és mesés találmányaival, földhözragadt kisrealistát csinált.

Ötvenmillió jegy kelt el a rendezvényre, aminek területe több, mint kétszáz hektáron húzódott a Szajna mentén, óránként negyvenezer ember léphetett be a kiállítás területére, amelyen 40 ország több, mint 83 ezer kiállítója osztozott, a hihetetlennek tűnő számok hihetetlen előkészületeket, zseniális szervezést és a lebonyolítás virtuozitását igényelték – egy olyan korszakban, amikor a technika inkább csak csodálható volt, mint használható. De hogy ez ne így legyen, hogy megforduljon ez a sorrend, arról szólt a kiállítás, amin keresztül - mintha csak egy ajtón -, be lehet lépni a jövőbe, és a parkok, épületek és pavilonok között bejárhatóvá vált az elkövetkező évszázad, amelyet okkal előzött meg hatalmas várakozás és még hatalmasabb reménykedés.

Hiszen az elmúlt évszázadok tudományos és technikai felfedezései ekkor kezdtek használható, technológiai újításokká válni, s a mindennapok részévé lettek azok a csodák, amelyek kiléptek a tudósok laboratóriumaiból vagy boszorkánykonyháiból, hogy gyökerestől átalakítsák az új század lakóinak életét. Már nem csak Galvani békája rángatózott az elektromosságtól, hanem százezernyi izzót táplált az áram a „fény városában” és vasutat hajtott a föld alatt, már nem csak a merész Fulton szerelte fel hajóját a James Watt által feltalált gőznyomású szerkezettel, de alkalmazni lehetett energiatermelésre, gépezetek mozgatására, és ezer másféle feladatra; és elkészületek az első robbanómotorok: Nikolaus August Otto a párizsi világkiállításon találmányáért aranyérmet kapott.

Hasznosság és játékszer még nem vált el egymástól, a rácsodálkozás eufóriája gyerekké tette az álmélkodó látogatókat, akik a világ legtávolabbi tájairól is ide utaztak, hogy megnézzék, kipróbálják, megismerjék mindazt, amiről a jövő szólni fog. Elektromos járművek, mozgójárdák, Röntgen-készülékek mellett egy gigászi méretű távcső segítségével tízezerszeres nagyításban lehetett látni a Holdat, az optika fejlődését egy hatalmas kaleidoszkópon demonstrálták, amire hárommillióan voltak kíváncsiak; míg 1600 utas gyönyörködhetett 110 méteres magasságból az óriáskerék kabinjaiból a fényben úszó pavilonokban.

Minden nemzet elhozhatta azt, amire büszke volt és amit meg akart mutatni, az amerikaiak felépítették a kicsinyített Capitoliumot, a svájciak egy egész papírmasé- és gipszhegyet emeltek a Mars mező lapályára, a magyarok pedig egyetlen épülettel mondták el ezeréves történelmüket, középpontban a huszárok hatalmas pannóra festett „diadalútjával”, továbbá iparművészeti alkotásokkal és számos mezőgazdasági és élelmiszeripari termékkel, amelyek remekül megfértek a posztromantika és eklektika kulisszái között; mindehhez pedig Ganz Ábrahám gépei szolgáltatták a korszerű energiát.

A világkiállítás főbejárata

De hogy ne csak a tudósok, hanem a művészek is megmutatkozhassanak, hát egy tizenhatezres férőhelyű színházban játszott a felülmúlhatatlan Sarah Bernhard, míg a mulatókból kihallatszott a különös, az ismeretlen hangzásvilágot hordozó zene: a jazz. Mivel a művészetek aranykora is erre az időszakra esett, így August Rodin külön pavilonban mutathatta be remekműveit, a kortárs képzőművészetnek pedig méltó palotát emeltek, zenészek kaptak megrendeléseket és írókat ihletett meg a bejárható jövő idő; a Lumière fivérek 21 X 16 méteres filmvásznon mutatták be mozgóképeiket, amihez hangtölcséres gramofonon időzített hang-effektusok is tartoztak; és megrendezték az olimpiai játékokat, amelyen autók, motorok és léggömbök mellett – a történelemben először – nők is indulhattak. Mindezzel együtt a kiállítások bő kétharmada technológiai és tudományos vívmányokat mutatott be. Maga az óriási méretű kapu, a rendezvény bejárata és szimbóluma egyben, a képzőművészet nyelvére fordította le a biológus Ernst Haeckel felfedezéseit, mintha az evolúció demonstrálása arra szolgálna arra, hogy a látogatók megértsék: szerves fejlődés vezetett eddig a kapuig, és onnan lépünk most tovább, a jövőbe.

Drága volt persze a megváltott jegy ebbe a megvalósulásra kész utópiába, nem a belépőjegy feltétlenül, mert azt az egy frankot egy nap megkereste egy párizsi munkás; hanem az egész vállalkozásnak a gazdasági és politikai költségei voltak rettenetesen magasak. Hiszen a hatalmas gyarmatbirodalom – ami megjelent egzotikus pavilonokban, tárgyakban, narratívákban, bennszülöttekben és zenében - mégiscsak vérben fogant és a leigázott területek kirablása, lakóinak megnyomorítása és a fehér felsőbbrendűség makacs érvényesítése ekkoriban egy cseppet sem hagyott alább. A „vadkapitalizmus” is csak lassan szelídült elviselhetőbbé, de a munkások kiszolgáltatottsága, kizsákmányolása és a sokszor embertelen körülmények között zajló szabadverseny még ekkor is bőségesen szedte áldozatait. A Párizsi Kommün nem csak hetvenezer halottat jelentett, szűk három évtizede, de előidézésében annak a fejlődésnek az ellentmondásai robbantak ki, amelyek feloldása csak részben történt meg 1900-ig, és míg a gazdaság lendülete és impozáns eredményei vitathatatlanoknak tűntek, de ugyancsak impozánsan termelte újra a behozhatatlannak tűnő egyenlőtlenségeket és frusztrációt.

A glóbusz, háttérben az Eiffel-torony

És béke volt, legalábbis Európának ezen a felén és ebben az évében, és hogy béke is maradjon, hogy az elkövetkező évszázad ne ismerje meg a vérontást, azt ugyanekkor, a világkiállítást is inspiráló technikai fejlődés nyomán döntötték el a politikusok. Hiszen a tudomány hatalmas előrehaladása a haditechnikában erőteljesebb volt, mint a civil életben, ha a kölcsönös bizalmatlanságból eredően ezt nem állították is ki. De a léghajók már bombák szállítására is képesek voltak, a belső égésű motorok lövegeket cipelhettek, hadihajókat és harckocsikat alakítottak alkalmassá eddig ismeretlen erejű pusztításra, soha nem látott méretű ágyúkat öntöttek, s a laboratóriumokban sikerrel kísérleteztek az első harci gázokkal. Hogy a következő háború az emberiség totális pusztulásával jár, az csaknem konszenzussá vált az uralkodókban és a politikusokban, akik örömmel fogadták II. Miklós cár kezdeményezését, hogy az új évszázad legyen a békéé, hogy a nemzetek közötti vitákat ezentúl ne fegyverekkel, hanem tárgyalásokkal rendezzék, így 1900-at már a hágai Nemzetközi Bíróság létrehozásával ünnepelhették, amelyik arra szolgál, hogy a 20. században világra jövő nemzedékek ne ismerjessék meg a háború borzalmait.

Az Eiffel torony pedig sárgán ragyogott.

Nagy András

Előadás-időpontok és jegyvásárlás ide kattitva

Fotók: National Gallery of Arts