Földesdy Gabriella írása:
Mozart és Salieri, Salieri és Mozart! A kettejük közötti feltételezett kapcsolatról – esetleges mérgezésről – Puskin színdarabot, Rimszkij-Korszakov operát írt, de a Peter Schaffer angol színműíró által kitalált ördögi történet az utóbbi 35 év (ősbemutató: 1979. november) egyik megunhatatlan bombasikere. A Belvárosiban most mindössze nyolc színész hozza elénk az egészet dinamikus összjátékkal, koncentrációval, bő három órában. Rendező: Szikszai Rémusz.
Sokszor elfelejtjük, hogy a darab főszereplője nem Mozart, bár tulajdonképpen róla szól a színdarab, a korszakos zsenit végig Salieri, a kortárs szemszögéből látjuk. Ez a kép mindig eltér attól, ahogyan mi, elbűvölő zenéjét hallgatva elképzeljük, ki volt, és hogyan élte nem egész harminchat esztendejét. Az „Amadeus”-ban egy féktelen gyerek sokszor idétlen megnyilvánulásaival, mosdatlan szájával szembesülünk, és csak a vége felé ébredünk fel, hogy akármilyen is lehetett testi valójában, az általa alkotott zenei világ egy istenadta – Amadeus, ahogy neve is mondja – csoda.
És még csak nem is erről szól Schaffer története, ez csak a díszlete, egy gazdag kerettörténet ahhoz, hogy lássuk, milyen rejtélyes utakon nyilvánul meg a tehetség, nem olyan könnyű felismerni, és ha mégis felismeri valaki, lehet, hogy éppen megsemmisíteni van kedve, és nem nyilvánosságra hozni, elismerni azt. A bennünket körülvevő középszer uralkodik legtöbbször, ami sikeres és elérhető számunkra, az igazi érték legtöbbször csak ötven-száz év múlva kristályosodik ki, s nyeri el méltó helyét a művészetben.
A Belvárosi Színház legújabb Orlai produkciójában több, eddig nem használt elem is található. Szikszai Rémusz rendező merészen nyúlt a felhasználható eszközökhöz, a bútorzatot minden esetben egy vagy két gördülő kórházi ágyra cserélték, ezeken zajlanak az ülő és fekvő jelenetek. A zongorát egy mozgatható szintetizátor helyettesíti (díszlet: Varga Járó Ilona), a feszületet egy falra kifeszített kényszerzubbony (!) testesíti meg, amely kereszt alakot imitál, Salieri időnként a zubbonyhoz beszélve kommunikál a Megváltóval.
A rendezés kissé eltolta a hangsúlyokat az eddigi megszokott hatáselemek tekintetében. Elhagyta a Mozart iszákosságára vonatkozó részeket, a Varázsfuvola komponálásának nehézségeit és gyötrelmes próbáit, az álarcos Salieri félelmet keltő megjelenéseit, sürgetve a Requiem megírását. Helyette beiktatott egy süteményevési rítust, mintegy kielégülést imitálva egyes jelenetekben. A bécsi udvar nevetségessé tétele igen jól sikerült, korhű ruhákban és rizsporos parókában mondanak badarságokat operákra, zenére vonatkozóan (Jelmez: Kiss Julcsi). Salieri (Kulka János) nem változtatja jelmezét, végig a zárt osztálybeli kortalan ruhájában játszik. Az ő alakja még súlyosabbá válik, mint az eddigi felfogásokban, mivel Mozart elpusztítása mellett még a halálos ágynál is kitart (korábbi rendezésekben ekkorra már sajnálattá szublimálja a gyűlöletét), sőt szinte előidézi, sietteti Mozart agóniáját, modern kifejezéssel aktív eutanáziának is mondhatnánk, amit művel.
A gyors, pergő ritmusú játék nyolc szereplője szinte sportteljesítményt nyújt a színpadon. Legtöbbet Egri Márta és Fodor Tamás öltözik át. Előbbi játssza Constanze anyját, a bejárónőt és a kamarást is, utóbbi az udvari karnagyot és Mozart apját. II. József degenerált figuráját Kaszás Gergő jeleníti meg kellő iróniával, Lovas Rozi alakítja Stancit (Constanze), Mozart feleségét, ezúttal csak pozitív tulajdonságait hangsúlyozva a figurának. Tamási Zoltán Orsini gróf intendáns megtestesítője, Murányi Márta a híres szoprán énekesnőt formázza, aki érzelmileg is érintve volt mindkét zeneszerzőnél.
A darabot meghatározza a két főszerepet játszó színész egyénisége. Keresztes Tamás sápadt, vékony, átszellemült arca egy nagyon szerethető Mozartot nyújtott felénk, minden színpadi pillanatát élvezni lehetett. Jól bánt a kellékekkel is, parókáját hol le, hol föltette, jelmeze volt korabeli és mai is időnként. Megható esetlenségeket is képes volt eljátszani, a félszegséget, a túlzott öntudatot, az infantilis nevetést, a kirobbanó dühöt, a nyilvánvaló ostobaság megvetését stb. Kulka János Salieriként fürdött a szerepben, tényleg mindent el tud játszani, még öltöznie sem kell, kicsit elhűlünk, amikor meztelen, összepiszkolt talpát mutatja felénk a hordágyon ülve.
A sok zenét bejátszó előadás zenei vezetője: Wágner Puskás Péter. A sok Mozart és egy Salieri zenei részlet bejátszása zökkenőmentesen történik nem kis megelégedésünkre.
Györgypál Katalin írása:
Nehezen ocsúdunk az előadás utolsó percei után. Hiába ismerjük – jól – Mozart utolsó 10 évének történetét Bécsben, tragikusan korai halálát, és hiába kering a köztudatban Salieri állítólagos közreműködése is Mozart halálában.
Peter Schaffer ismert drámája kettőjük ellentétét állítja középpontba, a felismert középszerűség tragédiáját egy „világsikerre” törő, de csupán tisztes mesterember számára, és a zseni köznapi életben való járatlanságát, élhetetlenségét.
Kulka János Antonio Salieri szerepében elkápráztatóan hiteles. Egyszerű, viseltes, fehér foltos ingjében, sötét térdnadrágban, mezítláb – a művészi alulmaradás elviselhetetlen érzésével. Mozart tehetségét ő ismeri fel a leginkább, mint ahogyan tisztában van saját korlátaival is. Felülmúlni soha nem fogja tudni, annyira különbözik az ő merev iskolázottsága Mozart játékos, szinte földöntúli tehetségétől, amellyel a szertelen, mindenkivel és mindennel megfontolás nélkül szembeszálló, sokszor gyerekes fiatalember bír. Nincs igazság a Földön – de nincs igazság az égben sem. Isten nem egyformán adományoz tehetséget, azt nem lehet „jó magaviselettel” kiérdemelni.
Salieri kínjában még magyarázatot, ideológiát is gyárt: magát a zenét kell megvédenie Mozarttól, és megengedhetetlen, hogy egy ilyen jellemű – jellemtelen? – ember művei ekkora sikert arassanak. Mozart halála után egy darabig valóban újra felfénylik csillaga, de meg kell érnie nevének elfelejtését is, állapítja meg ő maga.
Mozart mindebből vajmi keveset ért. Fiatal, szerelmes, feje zenével van tele – és csak azzal. Apja nem véletlenül védte a világtól. De apja meghal, őt pedig magával sodorja az alkotás szenvedélye. Belépése pillanatában halálosan megsérti Salierit azzal, hogy egyszeri hallás után pontosan emlékszik Salieri Mozart érkezésére írt egyszerűbb művére. De nemcsak pontosan emlékszik: ott, azonnal remekmű születik keze alatt „csak úgy”, „mellékesen” Salieri dallamaiból.
Salieri egy darabig hitegeti magát, hogy a hallott Mozart-szonáta, amely lelkéig szólt, a véletlen műve volt csupán, de amikor kizsarolja Mozart feleségétől, Constanze Webertől férje legújabb kéziratait, meggyőződik Mozart különleges tehetségéről.
Nincs tovább, Mozartnak meg kell halnia!
De addig még Mozart komponál, Salieri és az udvar intrikál, a botfülű, látszólag igazságosságra törekvő császár jön és „bírál” – és Mozarték nyomorognak. Mert a fiatal tehetség modora – valóban – elviselhetetlen, szabadszájúságával mindenkit megsért, nem ebben a világban él. Tanítványa nincs, mert a gazdag családok nem merik erényes lányaikat az e téren rossz hírű fiatalemberre bízni. Hiába koncertezik sokat – a nagyvilágban –, a pénz elszóródik brüsszeli csipkére, táncmulatságokra, italra. Egyre inkább lecsúsznak, egyre inkább kiszorulnak Bécs külvárosába. A Varázsfuvola már itt készül el, teljes transzban – kocsmában mutatják be, Salieri az egyetlen az udvartól, aki megnézi. Mozart egyre betegebb – Salieri többször utal rá, hogy ő mérgezte meg arzénnal, ennek mikéntjére persze nem derül fény. Az orvosok szerint veseelégtelenségben halt meg, mondja Salieri, akit élete hátralévő részében kísérti Mozart halála, míg végül – sokévi kórházi kezelés után, kényszerzubbonyban – öngyilkos lesz. Ezzel kezdődik és végül ezzel is záródik az előadás.
Közben varázslatos dallamokat hallhatunk. Mozarttól, természetesen. Salieri legsikeresebb tanítványa, Katherina Cavalieri kiváló énekesnő (Murányi Márta) révén. Vagy a háttérből. Amikor Salieri szétteríti a földön Mozart új kéziratait, és nem tehetségtelen muzsikus révén, pontosan hallja a megírt zenedarabok részleteit – és persze vele együtt mi is. Vagy amikor Mozart halálos ágyán, Salieri otthonában, Salieri jegyzi már le a Rekviem partitúráját – olyat, amilyet ő maga soha nem képes. (Tudjuk, hogy Mozart nem is tudta már befejezni utolsó, nagyszerű művét.)
A megfontolt, magában őrlődő, nevet szerzett Salierivel szemben Mozart az előadásban felveszi a versenyt. Minden jellembeli, felfogásbeli, akár világszemléleti ellentétet érzékeltet, mozgásával, zabolázatlanságával ugyanúgy hiteles, mint vetélytársa, aminek megléte – a versengés – el sem jut tudatáig. Nem hallgat senkire, aggódó apjára rá sem hederít, éli szinte kicsapongó életét – miközben remekműveit alkotja. Imádja feleségét – a maga módján, apját – a maga módján, apja halála teljesen megrendíti – vad futásba kezd (a színpadon). Keresztes Tamás játéka, rebbenő ujjai, mozgása szintén kiváló, méltó partnere fiatalságával Kulka Jánosnak.
Az előadás természetesen hatásos, ezt maga a darab garantálja. De ennél több is: közelről, emberien, szinte kétségbeesetten mutatja be, hogy a tehetség – sokszor – mennyire zabolázhatatlan, kiszámíthatatlan. Mint Salieri keserűen megállapítja: Mozart a hétköznapit emeli az égbe, ő az égit rántja le a földre.
Kiváló megoldásokat találunk a díszletek terén. Elsősorban a mozgatható, állítható ágyat, ami hol kórházi ágy, hol halálos ágy, de olykor – biliárdasztal. Vagy a „fülkét” – ami alkalmat ad Mozart, Salieri és Katherina abszolút közelségére egymáshoz, de arra is megfelel, hogy Katherina énekét halljuk – kvázi a bécsi színpadról. Természetesen a gurítható, téglalap alakú zongorát is többször láthatjuk. És a kényszerzubbonyt, amely keresztként kifeszítve ott függ az oldalfalon az előadás minden pillanatában.
A darabot most Zöldi Gergely fordításában láthatjuk, kellő mennyiségű trágársággal Mozart részéről (szabadszájúságát jellemezendő). Felesége illik is hozzá, saját gyerekességével. Sokáig férje mellett marad, csak akkor hagyja el, amikor már ő is félni kezd férjétől. Egyik legjobb jelenete az előadásnak, amikor anyósának, Webernének szidalmazása, „kárálása” Mozart fejében átalakul a Varázsfuvola egyik legszebb áriájává. (A fiatal zeneszerző (is) egyébként valóban önző, ha a zene iránti szenvedélye így értelmezhető.)
Többen több szerepet játszanak. Így Egri Márta hol Kamarás – a nem túl nagy színpadon a császári udvar krémje „felvonul” –, hol cseléd, hol pedig Weberné. Fodor Tamás Leopold Mozart, de udvari ember is. Az Igazgató, Tamási Zoltán, szerepe szerint kissé kívülálló a versengésben, bár természetesen Salieri mellett áll. II. József császárt Kaszás Gergő játssza kellő unalommal, zenéhez nem értően, lekezelően főként Mozárttal szemben, „Hát így”. Constanza: Lovas Rozi játékosan, de szenvedéllyel.
