Ken Kesey regénye, a "Száll a kakukk fészkére", 1959-ben készült el, de csak 1962-ben jelent meg. Lett belőle aztán egy film, amiben McMurphy szerepében Jack Nicholson-t láthattuk, s mindezt, ami kultúrfilmmé nőtte ki magát mára, Milos Forman rendezte. Ezek után kicsit sokkhatásként ért, hogy a Belvárosi Színházban, az Orlai Produkció gondolt egyet, és az adaptálásához fogott.
A történet itt sem változott meg alapjáratban véve: "McMurphy, a zabolázhatatlan elítélt elmezavart szimulálva a börtönből átköltözik az elmegyógyintézetbe, hogy rabságát egy fokkal kíméletesebb körülmények között tölthesse le. Nem számít rá, hogy Ratched főnővér (Péterfy Bori) személyében rafináltabb zsarnokkal kerül össze, mint eddigi életében bárhol, bármikor. Nem marad más számára, mint a humor, hogy felvegye a harcot az elfogadhatatlanul, de olajozottan működő embergyár ellen. Meg kell találnia az emberi kapcsolatot a módszeresen elembertelenített ápoltakkal. Talán akkor sikerülhet..."
De McMurphy mellett itt is fontos szerepet kap "Főnök", (Bromdem, akit Kocsis Pál alakít), a félvér indián, aki már a kezdetek óta az elmegyógyintézet lakója, s úgy van elkönyvelve, hogy süketnéma. Amikor a drótkerítésen kívül állva McMurphy beszél a Főnökhöz, és az utóbbi szereplő egyik percről a másikra váratlanul, mégis magától értetődően szólal meg, akkor kicsit felszínesnek gondolod az egészet. Mármint nem jó szó rá a felszínes, hanem úgy értve, hogy csak megtörténik és kész: semmi előzetese nincsen, csak egyszer megjelentek és beszélni kezdtek, te pedig nem érted a folyamatot, nem érted a miértjét, s nézed a Főnököt, miközben azon töprengsz, hogy miért pont most? Aztán a második mondata után beleszoksz, vagy csak úgy tűnik mintha, mert nem az lesz érdekes, hogy ki mondja, hanem az lesz fontos, hogy mit.
Az egész rendezés túl gyors. Néhol pedig meglehetősen irritálóan üres és szaggatott: ilyen az eleje is, amikor megjelenik Ratched főnövér, egyedül van a színpadon, órát állít vissza, és úgy sétál, mint aki zavarban van, mert nem tudja, hogy mit kéne csinálnia. A tényleges kezdés pedig zavarba ejtő: A nézőtér köré felhúzott kerítés, mintha mi lennénk maga a többi beteg a diliházban, nevettető és frusztráló egyszerre. Ahogy igazából az egész darab ilyen. Znamenák István rendezése, tökéletesen hozta azt a fajta hangulatot, amit a regényben, vagy épp a filmben kaptunk. A színészek pedig a karaktereket.
Szabó Kimmel Tamás, aki a főszereplőt, McMurphy-t játssza, volt számomra a legnagyobb pozitív csalódás. Elképzelni sem tudtam, milyen lesz majd, hisz olyan szerepekben és olyan helyzetekben láttam, ahol nem éppen a komolyságáról győzött meg, volt benne mindig valami unszimpatikusság. És McMurphy szerepében eldőlt: Szabó Kimmel Tamás tud játszani sőt, nem is akárhogyan. Tűpontosan láttad rajta a (lélek)-személyiség fejlődéseket. Mégis kiszámítható volt és kiszámíthatatlan egyszerre, de amikor vártad, hogy menjen és tényleg ment rá félpercre, akkor meglepődtél, levegőt bent tartottad, és hiába tudtad mi lesz, izgultál érte és elfelejtettél minden mást. Csak azt akartad, hogy túlélje. Igen, most arról a bizonyos McMurphy - Ratched főnövér jelenetről beszélek a végén, amikor McMurphy a főnövér után megy és elkezdi fojtogatni, hogy megölelje. Hiába tudja, hogy a nő ezt akarta elérni. Ott hangzik el ez a párbeszéd. A másik beteg mondja McMurphynek, hogy ne menjen, mert a főnövér ezt akarja elérni. És erre McMurphy megkérdezi, "Azt hiszed, nem tudom?", és meg sem állva, megállíthatatlan megy a nővér után, bezárja az ajtót, és minden idegszálával azon van, hogy most megöli. Mert mindenben elérkezünk a végén a végső pontig, amikor már nem bírjuk tovább.
Az elején élvezzük a játékot, élvezzük, hogy a másiknak ellentmondhatunk, élvezzük, hogy a másik majd meghasad abban, mert nem hajtottunk fejet neki sőt, fellázítunk lassan mindenkit ellene, de aztán egyre veszélyesebb játékok lesznek, és a végén, amikor már élet és halál kérdése forog kockán, egy rossz szó egy rossz helyzetben és elborult aggyal minden tudatot kizárva neki megyünk annak, aki szerintünk a legrosszabb. Amikor már minden mindegy alapon megtörténik a lezárás.
A színdarab remekül bemutatja, hogy akinek igazából kutyabaja sincs, de hogy megússzon valamit, inkább bevonul a diliházba, és hogy ne unatkozzon, még a főnövérrel is felveszi a játék-boksz kesztyűt. Mert csábító, és mert nem érti, miért félnek tőle. És nem érti, hogy tudja manipulálni a betegeket. Mert Ratched főnövér a legnagyobb manipulátor, s Péterfy Bori ezt zseniálisan hozza. A hideg, merev, irányító, kegyetlen nőszemélyt mindenféle érzelem nélkül.
...hogy a végén, McMurphy kómába esett, magáról sem tudó ágya mellett kibukkanjon belőle egy csöppnyi érzelem. Nem sok, egy félcsepp. Aztán tova is tűnik. És ahogy a társak az élettelen testet megfojtják a végén, hogy ne keljen szenvednie tovább, pedig majd belehalnak, hogy ezt kell tenniük.
Pszichológiát meghazudtolva fejlődnek a karakterek, semmit sem hagyva ki, egy lépcsőfokot sem. Az eleje döcögősen indul, a közepére beindul, majd alábbhagy néhol, hogy azért a végére mégiscsak megkapjuk a katarzist.
