Születésnapi díszcsomagban érkezik, de nincs benne köszönet: az inas mindent összekuszál, majd mindent rendbe is tesz a maga különös módján.
Hippolyt a magyar színpadok verhetetlen túlélője. Nyolcvan éve biztos siker, ahogyan elegáns öltönyében megjelenik a felkapaszkodott Schneider családnál, és ízlést, műveltséget próbál legalább nyomokban belevinni a megtollasodott bunkók mindennapjaiba. Valami struktúrát a disznóólba. Schneiderék persze próbálnak igazodni, hiszen a kimondhatatlan nevű inas francia szavakat használ, és a jelek szerint pontosan tudja, hogyan kellene viselkedniük gazdagéknak a rózsadombi villában. Gazdagéknak azonban egyszerűen nem megy a rózsadombiság, maradnak olyanok, amilyenek.
A Mohácsi testvérek alaposan átgyúrta vígjáték nem az első magyar hangosfilmnek, a magyar filmtörténet örök klasszikusának Nóti Károly-féle forgatókönyvéből készült. Az eredetihez nyúltak vissza, Zágon István fésületlenebb, nyersebb – és talán éppen ennek köszönhetően felszabadultabb bohózati elemekkel tarkított – színpadi művéhez, és azt is alaposan átírták. Ahogy Mohácsi János rendezéseiben szinte mindig, most is a közös munka, a próbafolyamat formálta véglegesre a szöveget, így a Belvárosi Színházban az Orlai Produkció által színre vitt darab legalább annyira korabeli, mint amennyire friss, mai szövegkönyvre épül. Ráadásul az, ami kortárs benne, a legkevésbé sem aktuálpolitikai utalásokat, olcsó kiszólásokat jelent, hanem valami nagyon mély, fájdalmas csalódottságot, amely csak a három és egynegyed órás előadás után, hazafelé bandukolva üt szöget az egyszeri néző fejében.
Mert amit a színházban látott, az felületesen szemlélve csak egy kusza, túlfokozott, groteszk bohózat, néhány érthetetlenül éles ripacskodással, túl hosszúra nyúlt zokogós rohangálásokkal és minduntalan ismételt, meglehetősen bugyuta helyzetkomikumokkal. Ez a keret. Ezt tölti be Mohácsi János furcsábbnál furcsa figurákkal, akik között még az újgazdag Schneiderék tűnnek a legemberszabásúbbnak. Hozzájuk kopogtat be Hippolyt, a telefonon rendelt inas, hogy átvegye az uralmat. Varázspálca helyett esernyőt hoz ugyan, de ez ne tévesszen meg senkit: valójában Cipolla viccesebb kedvű rokona szakadt Schneiderék nyakába, akik becsülettel megcukrozzák a száraz pezsgőt, lenyalják a tortakést, és nem hajlandók megenni a nyomelemekben gazdag főtt brokkolit. Hippolyt nem erőszakos, hanem racionális, miközben egyre nagyobb káoszba löki az identitászavartól amúgy is megvadult családot. Átrendezi a villát, kidobja a gramofont, helyette magnetofont telepít a nappaliba, s azon Karády helyett Bartókot nyomja. Egyre szaporodó unokahúgaiban megtestesíti a családtagok elfojtott vágyainak korántsem annyira titokzatos, mint inkább totálisan őrült tárgyait, viharokat kavar és falaz a csalóknak, s közben újabb és újabb vágyakat, ábrándokat ültet el Schneiderékben. Halálbiztos eszközökkel menedzseli az őrületet.
Nem véletlen, hogy a félrelépő Schneidernét éppen a Vidámparkban csábítja el Makács, a megélhetési országgyűlési képviselő: Hippolyt torz tükör elé rántja az egész kompániát. Abszurditásig viszi a helyzeteket, hülyeséget szegez szembe a hülyeségeikkel. Irányításával felpörögnek a folyamatok, túlzássá válnak az apró disznóságok, a csalók kiordítják a titkaikat, és minden szándék elveszíti az értelmét.
Az egész játék legfinomabb vonulata azonban éppen az, hogy Hippolyt figurája látszólag jóval kisebb hangsúlyt kap, mint a korábbi előadásokban. Mindenki sokkal harsányabb, mint ő. Csákányi Eszter Schneiderné szerepében a bakfistól az uralkodóasszonyon át az elhasznált takarítónőig minden szerepet kipróbál, Elek Ferenc palettája is rendkívül színes, egyszer példás papucsférj, máskor a rég elvesztett libidójába kapaszkodó balek, de kacérkodik Otelló egy-egy pillanatával is, és mindegyikben nagyszerű. Téby Zita lehengerlően elegáns és kibírhatatlanul ripacs tud lenni, Pető Kata szikrázó tehetséggel alakítja egy skizofrén szexmániás démon újabb és újabb változatait, Mertz Tibor infantilizmusa pontos látleletet kínál az egész családról. Nagy Viktor, Pál András és Boros Judit alakítása kevesebb egyéni színnel, de pontosan illeszkedik a kaotikus összhangzatba.
Mindeközben Kulka János Hippolytja a háttérből, csöndben, biztos stílusértékkel uralja a terepet. Megközelíthetetlen és gúnyosan alázatos varázsló, sötét pillantásai szinte hipnotizálják a színpompás seregletet. A legijesztőbb pillanataiban mintegy átveszi a többiek túlcsordulását, és a támogatásáról biztosítja őket, „velük érez” – mint egy kobra a kiszemelt egérrel. Parodizálja őket. Éppen úgy, ahogyan Mohácsi rendezése túlfokozza a vígjátéki elemeket, és ezzel keserű ízt ad nekik, rémálmot csinál a bohózatból – ennek talán leglátványosabb eleme az a néhány perc, amikor Csákányi-Schneiderné bőgve tépi föl az ajtókat, és szaladgál végig a hatalmas házon minden ok nélkül, majd Terka, a lánya megismétli ugyanezt. A néző egyiket sem érti, már két kirohanás után unni kezdi, de még vagy ötször végig kell néznie. Nem véletlen, nem aránytévesztés ez, hanem egy minduntalan visszatekert filmjelenet, egy megakadt szalag, egy leleplezett pillanat, hogy a közönség ne érezhesse otthon magát a vígjátékban. Mert akármennyire szeretne mulatni az ajándék inassal jól bevásárolt családon, nem teheti. A stílustalan, kivagyi pózok, a pénzszagban fuldokló szerencsétlenek, a kisstílűség korántsem áll olyan távol tőlünk, hogy egy nyári este könnyed, kacagtató élményének érezhessük.
