Trónok harca karácsonyi kiadásban: Az oroszlán télen királyi párja úgy mérgezi egymást, mint két ereje teljében lévő vadállat.
Békés civódással kezdődik a Belvárosi Színházban Szikszai Rémusz rendezése, Az oroszlán télen, csakhogy nem a két abszolút főszereplőnk, a Plantaganet-házból származó II. Henrik és hitvese, Aquitániai Eleonóra köszörüli egymáson a nyelvét. A királyt csakugyan látjuk, ámde fiatal francia szeretőjével pörölve-enyelegve. Mint kiderül, 1183-ba invitálnak minket – karácsony van Chinon várában, a Vienne partján.
Talán két-három nap történetét nézhetjük végig, benne tulajdonképpen az angol király és királyné elemi erejű párharcát. Henrik már élete telén jár, az uralkodásba nem, de a nevével fémjelzett sorozatos háborúskodásba beleunt, és rájött, mennyire jó móka például adókat harmonizálni, peres ügyekben a legfőbb bíróként eljárni. Feleségét, Eleonórát, a volt francia királynét húsz éve „kényszerpihenőn” tartja, az egyik vár szolgál magánbörtöneként. Karácsonyra azonban kihozatja, hogy három fiúkkal, Oroszlánszívű Richárd, Földnélküli János és Geoffrey hercegekkel közösen ünnepelhessenek az érett középkorban. Csakhogy az ünnep nem kap ünnepélyességet – a király most nevezi meg örökösét, miközben mindhárom fiú arra vágyik, hogy apjuk trónörökösnek emelje. Tehát három fiúgyermeke van, de hárman nem követhetik a trónon, állapítja meg. De azért megpróbálják, ha már ezt szeretnék, feleli az egyik lehetséges utód. És ez a mondat tökéletesen kirajzolja mindazt, amiről James Goldman műve szól. Az 1966-ban a Broadwayen bemutatott dráma, amely szakmai elismerést kapott, de a közönséget nem nyűgözte le maradéktalanul, erős bástya: érthető, világosan követhető, ugyanakkor szerteágazó, bonyolult története van. Arról szól, miképpen marja egymást egy család, Zöldi Gergely fordítása viszont némileg közelebb hozza a szöveget a mai magyarhoz, komikummal is jobban feltöltötte. Az, aki látta Anthony Harvey történelmi filmjét (Az oroszlán télen, 1968), amely Oscar-díjat hozott Katherine Hepburnnek, de amelyben Peter O’Toole és a fiatal Anthony Hopkins is maradandó alakítást nyújtott, biztosan nem feledi egykönnyen a király és királyné szócsatáit. A Szikszai által színpadra állított Zöldi-fordítás sem szűkölködik frappáns beszólásokban, a másik macerálása lényegében a szöveg gerincét adja.
Ha létezne olyan önálló műfaj, hogy házastársi szekálás, Az oroszlán télen jó eséllyel mintapéldánya lenne ennek a rendszernek. „Hogy van a királyné?” – kérdezi Alais, a francia szerető a koronás főt. „Fonnyad, gondolom” – vágja rá slendriánul Henrik, miközben ágytársa ruháját igazgatja, fedetlen kebleit csókolja. Aztán, nem sokkal azután, hogy modern medúzának nevezte a feleségét, rászól a fiatal lányra: „ne légy féltékeny a ribancra!” Persze, a királyt sem kell félteni, könyörtelen és hazug, ezt maga ismeri el. A karácsonyi ünnepség díszvendége Fülöp, a francia király, aki azért érkezik a riválisokhoz, hogy kiházasítsa Alaisét, valamint elvarrja az angol trónutódlás kérdéses szálait, sértve szemléli, hogy Henrik kioktatóan beszél vele. „Vedd fel a tempót! Ha üvöltök, üvölts te is” – zengi a korosabb király. Eleonóra esetében pedig minden szereplőnél dominánsabb a gyűlölködés, az intrika, a király bosszantása.
Éppen ez az eszeveszett hatalmi játszma és ármány felel azért, hogy nehéz egykönnyen azonosulásra esélyes karaktert találni. Persze, Henrik és Eleonóra nagyvadak, politikai zsenik, a három fiú viszont annyira nevetséges módon akarja megkaparintani a trónt, hogy az már ellenérzést vált ki bennünk. A legkisebbik fiú, „Jánoska” csetlő-botló, elhízott lustaság, akit menyasszonya, Alais azért gyűlöl, mert pattanásos és szarszagú. Ő az, aki mindig a legrövidebbet húzza, övé az utolsó szó, már ha van joga szólni. Iszik, tivornyázik, törleszkedik apjához, de nem túl eszes, nincsenek karakteres vonásai, mégis úgy hat, mintha eredendően jó, tiszta lélek lenne. Ötvös Andrást jó nézni, nem is jó, hanem kifejezetten öröm, mert olyan különlegesen, szívvel-lélekkel játszik, hogy az, aki ebben a darabban látja, sokáig el sem fogja tudni képzelni más figuraként.
Gálffi László, mint Henrik király, kicsit bolondos, a hatalomgyakorlásban és hóbortjaiban kontrollvesztett uralkodó. A művésznek van gyakorlata a koronás fők megformálásában (1995-ben, Almási Éva párjaként már eljátszotta ezt a szerepet a Madách Színházban, de gazdag karrierje során már volt II. Lajos, II. Edward is), mégis, a mostani játéka újabb nagy lehetőség számára, hogy apait-anyait beleadva kápráztasson. Kinyit nyeglén, fellengzősen beszél, gyakran csattan fel, szórakoztatóan és felségesen nagyravágyó és nagyképű, de akkor, amikor rájön, hogy minden terve dugába dőlhet, igazán esendő. Partnere, Hernádi Judit királynéja hozzá mérten valamennyire egyoldalú (időbe telik az úrnői jellemmel, rezignáltnak várt viselkedéssel összehozni a színésznő tipikus hanghordozását, grimaszait, jelentőségteljes kinézéseit), de remekül kiegészítik egymást. Az oroszlán és az anyatigris végső összecsapása szépen, meghatottan ér véget – addig, ameddig odáig elérnek, mindketten komoly változásokon mennek át. Harmincegy éve házasok, a királyné pedig hat lányt és öt fiút szült, erről a darab végére már senkit sem kell meggyőzni. Nem véletlen, hogy az Orlai Produkció kifejezetten Gálffi és Hernádi számára keresett és választott nagyon jó érzékkel színdarabot. (Amúgy a három fiú, Schruff Milán Richárdként, Mészáros Máté Geoffreyként és Ötvös mindannyian Gálffi-növendékek voltak valaha a Színház- és Filmművészetin.)
A díszlet nem túl látványos, de a rozsdaszínű falak visszaadják a középkori várbelsőt, középen egy üvegkalitkában a korona áll, a nézőnek balra pedig egy jókora kard. Míg utóbbi lekerül a falról (talán rokonságba állítva és kiforgatva a Horatiusok esküje által az örökkévalóság dicsfényébe zárt pillanatot), addig a fejék iránt csak sóvárognak szereplőink. Az oroszlán télen a mának szól, talán ezért harsányabb és humorosabb, mint azt várnánk. Nincsenek benne mély lélektani boncolások, de királydráma a javából, amely azt is megmutatja, mi van a hatalom mögött, hogyan alakítja a történelmet a szex. „Egy nagy szar az élet” – végezetül így summázza a marciális királyné a család helyzetét. És onnan nézve, ahol ő áll, valóban az.
