- Mióta dolgozol Orlai Tiborral?
- Eleinte csak egy-egy készülő előadás vagy önálló est szerkesztésében segítettem. Az első konkrét közös munkánk a Csákányi-Kulka volt. Ennek az előadásnak az elődjét, a Music Hallt is részben én szerkesztettem és fordítottam, úgyhogy szinte adta magát, hogy az új verzióban is részt vegyek. Rengeteg dalt ajánlottam hozzá, és nagy részüket le is fordítottam. A következő fontos munka a Csókol anyád! volt, tavaly nyáron. Régóta keresgettem már darabokat Vári Évának. Szeretett volna vígjátékot játszani, fiatalabb partnerrel.
- Hogyan találtad meg pont a Csókol anyád!-at?
- Több olyan ügynökséggel is kapcsolatban álltam, akik színdarabok közvetítésével foglalkoznak. Mostanában elsősorban a Theatrum Mundival dolgozom sokat. Létezik több vaskos, angol nyelvű katalógus a legkülönfélébb darabokról, mindről van egy rövid szinopszis, lebontva a szereplők száma, neme és kora szerint, így könnyen lehet benne keresni. Ami megtetszik, azt bekérem, hogy elolvassam, de egyáltalán nem biztos, hogy jó is.
- Mondjuk húszból mennyi az, amit érdemes elolvasni?
- Jó esetben minden tizenötödikre teszek egy karikát. Aztán beérkezik tíz szövegkönyv, amiből talán kettő olyan, hogy el lehet kezdeni foglalkozni vele. A kortárs angol és amerikai daraboknál arra kell vigyázni, hogy gyakran csalókák: jól vannak megírva, iszonyú szellemesek, és csak a végén jössz rá, hogy a mondandójuk vékonyka… És ha valamit találsz, ami a többihez képest mélyebb, akkor a magyar vígjátéki, színházi hagyományok miatt még arról is felmerülhet, hogy jó, jó, de nem kevés ez egy kicsikét? Persze, tisztelet a kivételnek.
- Ha valakinek darabot keresel, mindig olyanban gondolkodsz, ami még nem volt Magyarországon?
- Többnyire ez a szándék. Lehet jól bevált sikerekhez visszanyúlni, de miért ne keresnénk valami újat? Persze hosszú idő olyat találni, ami jó. Orlai Tibor független produkciókat hoz létre, vagyis azt is figyelembe kell venni, hogy sok embert érdekeljen, viszont ne legyen nagy kiállítású vagy sokszereplős. Egy nem költségvetési intézmény esetében ez fontos szempont.
- Az Esőember hogy jutott el hozzád?
- Tudtam, hogy létezik színpadi adaptáció, két éve készült, Angliában mutatták be, Josh Hartnett és Adam Godley játszották a két főszerepet. Arra gondoltunk Debreczeni Julival, a Theatrum Mundi ügynökség vezetőjével, hogy ezt meg kellene csípni. Szóltunk Orlai Tibornak, aki azonnal érdeklődést mutatott.
- Amikor elkezdesz fordítani egy darabot, már tudod, hogy kik lesznek a szereplők? Számít ez egyáltalán a fordító szempontjából?
- A Csókol Anyád! esetében tudtam. Az Esőembernél csak Kulka Jánost és Nagy Ervint tudtam, a többiek közben derültek ki. Persze a nyersfordítás még nem „szájra” készül, de amikor a véglegeset megcsinálom, akkor már megvan a szereposztás, és figyelek arra is, hogy kinek mi állhat jól. De nekem elsősorban a szerepet kell megírnom, nem a színészt. Olyan ez, mint egy kifestőkönyvet kiszínezni. Látszik a kép már az elején is, de végül rajtam múlik, hogy milyen színeket kap.
- És a dalszövegek esetében? Az azért mégiscsak nagyon személyes dolog.
- Változó. Például most dolgoztam Kulka János lemezére, és volt, hogy azt kérte, erősítsünk meg egy dalban valamilyen történetszálat. A franciák nagyon szeretnek költői képekben beszélni. Ha az ember megpróbálja egy az egyben magyarul megírni, akkor vagy patetikus lesz, vagy egyáltalán nem lehet érteni. A magyar dalszöveg nem nagyon szereti a túlzott díszítéseket, egyszerűsíteni kell a franciához képest. Az angolnál pont fordítva van: ők annyira egyszerűen és lényegre törően fogalmaznak, ráadásul rövidek a szavaik, hogy egy csomó információ egyszerűen nem fér el a magyar szövegben.
- Milyen nyelvekből fordítasz?
- Franciául nem tudok, ott nyersfordítás alapján dolgozom. Egyébként angolból, németből, oroszból és néha olaszból.
- Ehhez képest szinte csak angol nyelvű darabok vannak terítéken. Nem gondolkodtál például egy jó kis olasz vígjátékban?
- Az olaszok mostanában ritkán írnak vígjátékot. Némi túlzással Eduardo de Filippóval befejezték a műfajt. Pedig eszembe jutott, hogy milyen jó lenne olasz darabot ajánlani, de egyszerűen nem találtam kortárs komédiát. A romantikus komédia teljesen amerikai és angol műfajjá vált.
- Amikor új darabot fordítasz, a nézők azt a szöveget hallják először, nem ismerik a sztorit, nincs mihez viszonyítaniuk. Itt az Esőembernél viszont nehezebb dolgod lehetett, hiszen egy kultfilmről van szó, emblematikus mondatokkal. Volt ebből problémád?
- Igen, a film miatt sok szöveg az emberek fülében van. Viszont egy fordító nem teheti meg, hogy ellopja valaki másnak a mondatait. Egy kicsit bajban is voltam Raymond visszatérő, mantraszerű szövegével: a „Ki kezd, ki?” nagyon benne van a köztudatban. Szó szerint az a szöveg, hogy „Ki van az alapvonalon?”, de az nem hangzik olyan jól magyarul, nem lehet jól mondani. Utánanéztem, hogy ki fordította a filmet. Mázlim volt, mert Jankovich Krisztát régről ismertem, így föl tudtam hívni, hogy hozzájárulna-e ahhoz, hogy átemeljem ezt a szöveget. És volt még egy mondat, a „Hoppá, naná, hogy repülőt látok”, amire azt gondoltam, hogy a nézőknek hiányozna. Kriszta szerencsére mindkettőbe beleegyezett.
- Miután elkészültél a példánnyal, mennyire szólsz bele, ha menet közben változtatni szeretnének?
- Nem nagyon. Nem vagyok olyan típus, aki foggal-körömmel ragaszkodik minden egyes leírt betűjéhez, boldogan átírok bármit – persze a dramaturgia korlátain belül. Időnként bemegyek egy-egy próbára, de nem szeretek túltengeni. Most az Esőembernél más volt a munkamódszer, mint amit megszoktam. Az olvasópróba előtt egy hónappal leadtam Anger Zsoltnak a példányt, és eddigi tapasztalataim alapján arra készültem, hogy majd jelentkezik, és végigmegyünk a szövegen. Egyszer csak fölhívott, hogy szuper, mehet a szöveg az olvasópróbára. Soha nem fordult még elő olyan, hogy ne ültem volna a rendezővel éjszakákon keresztül a példány fölött… De ő olyan típusú rendező, aki inkább a próbák alatt változtat, közösen a színészekkel. Három hete mennek a próbák, és közben derül ki, hogy hol kellene inkább valami más kifejezés, vagy mit kellene kihagyni. Jó pár dolgot ők maguk megoldanak. Arra általában igyekszem figyelni, hogy dramaturgiai szempontból minden a helyén marad-e, hogy például egy kisebb változtatás nem érint-e valamit egy korábbi jelenetben, vagy ne maradjon ki olyasmi, amire később lesz utalás. De ha egy színésznek jobban „szájra jön” más szavakkal egy mondat, vagy ha egy jelenet frappánsabban indul egy betoldott sorral, én nem szoktam ebből hiúsági kérdést csinálni. Az én dolgom, hogy képviseljem az eredeti szerzői elképzelést, de végül mégis az a legfontosabb, hogy a kész produkcióban jól működjön a szöveg.
/Rick Zsófi/
