Valamiért úgy gondoltam, hogy az elmúlt évtizedek (hajjaj, pontosítok: évszázad!) nagy sikerű filmjei mára teljesen beleépültek a kollektív emlékezetbe. Csalódnom kellett, nem így van. Fekete Ernő például csak hallott a Római vakációról. Ez azért fontos, mert ő alakítja a film színpadi változatának férfi főszerepét. Ám ez sem befolyásolja a darab sikerét. Mert siker, az van.
Régen is volt. A Római vakáció – az elragadó Audrey Hepburnnel és daliás Gregory Peckkel – az ötvenes-hatvanas években egyszerre két álomvilágot adott a magyar nézőnek (illetve neki különösen), az amerikai film romantikáját, és a „Róma! Rómába utazni!” álompótlékát. Az épkézláb, kalandos, hihető-hihetetlen történet a szökevény hercegnővel és a nagydumás újságíróval – nagyon szerethető, százszor megnézhető film lett (kipróbálva…).
Forgatókönyvét Paul Blake ültette át színpadi deszkákra, aki bizonyára attól tartott, hogy a római utcákon ballagás, kavargás, andalgás, motorozás, taxizás, bulizás és verekedés elmaradása hiányérzetet teremt, ezért Cole Porter már korábban is sikeres, szvinges dalait applikálta a történetbe. Az így létrejött végeredmény nem lett igazi musical, de zenés játékként könnyebben gördül előre a cselekmény. Nálunk a darab kettős bemutatóval indult. Nyáron, Szentendrén volt a szabadtéri premierje, ősszel beköltözött a kőszínházba. Pelsőczy Réka nagyon olasz, mégis nagyon magyar darabot rendezett belőle.
A helyszínt szellemes keretjáték határozza meg, amelyben a római Cinecittà készül leforgatni a történetet. Mi, nézők csupán egy próbát látunk, elejétől végéig, ahol a rendező (Márton András) játssza elő az idősebb figurákat, az ügyelő pedig a fiatalabbakat. Élesben megy viszont a négy főszereplő: a hercegnő, a piás és link újságíró, a majdnem mindenre kapható fotós és – igen kérem, a társalkodónő/grófnő, akire a filmből szinte nem is emlékezünk, de itt kvázi főszereppé lép elő. Továbbá van egy nagyszájú, eléggé olcsón (mindenre?) kapható statisztalány, aki filmes karrierről álmodik.
Civilek kezdik a próbát, és néhány pillanat elég, hogy a pucér falpanelek, a suta díszletcsonk és a gördülő láda Rómává, követségi rezidenciává váljon. Attól, ahogy Tenki Réka megszólal, felemeli a fejét: Anna hercegnővé válik. Aki utálja a protokollt, a diplomatikus semmitmondást, a sajtótájékoztatóra előre megfogalmazott válaszokat. És végül – nyugtató injekció ide vagy oda – megszökik a cécó elől.
Mint tudjuk, az üres zsebű, tarhás (akkor még így hívták az idült kölcsönkérőket) hírvadász, Joe Bradley (Fekete Ernő) találja meg az utcán alvó lányt, akit a legénylakásán éjszakáztat, és „megajándékozza” a római vakációval. Másfél kalandos nap, városnézéssel, első cigarettával, hajvágással, motorozással, táncpartival a hajóbárban, majd Anna hercegnő visszatér a fegyelmezett rezidenciára.
Fekete Ernő szerencsére nem az a jól fésült bankfiú, akit a plakátra tettek. Kócos, kártyás, lélekben is borostás, és boldogan száll bele minden marháskodásba, hogy a hercegnőnek legyen egy csöppnyi szabadság az életében. Énekel, táncol (pedig, ahogy egy korábbi interjúban elmondta, igazán nem számított ilyesmire), amúgy mindhárom fiatalabb férfi szereplőnek sikerül azt az illúziót kelteni, hogy a tánc a vérükben van (a koreográfus Fejes Kitty csodát művelt).
Szikszai Rémusz (szintén csibész) fotósa lelkesen szekundál Feketének, persze csak amikor nagy nehezen megérti, mikor mi a szerepe, miről beszéljen, és miről (az Istenért!) ne… Az ő fejében is csöng a pénztárgép, ha nagy sztorit szimatol.
Közbe kell ékelni, hogy a színrevitel tele van idézetekkel, amiket a néző vagy észre vesz, vagy sem. A társalgásba berobbanó statisztalány (Cseh Judit) egy hatalmas Vaffan culo-val utasítja rendre a szemtelenkedőt, amitől hű-de-olasszá alakul a helyzet, és általában is dinamikusan hozza a nagyravágyó, de azért táskacsapásokkal fegyelmező proli-prostit. (A történet idejében ugyan az említett vaskos francba küldést kizárólag férfiak mondták, de ennyi anakronizmus belefér…) A másik idézet a grófnő megjelenéséhez kapcsolódik: a rendkívül decens nyári kosztümöt viselő hölgyet (Hernádi Judit) az udvarmester (Márton) utasítja, hogy öltsön álruhát. És akkor!
Nagy Dániel Viktor szembefordítja a közönséggel (mint tükörrel). A közismert stylist hangját és gesztusait eleveníti meg, aki mintha csak a tévéműsorában szabná át a teltkarcsú és érett korú pácienst… Az álöltözet pedig: hatalmas kalap, királykék selyemruha, akkora dekoltázzsal, mintha egy koktélruha készülne átalakulni mondén úriasszonyi ribancériává, oldalt hosszan (cirka veséig) felsliccelve. Mesés.
Hernádi grófnő lubickol: énekelve ösztökéli kísérletezésre a hercegnőt, kissé elolvad a latin lover dumáktól, a Teverén úszó, zenés-táncos presszóban pedig elragadja a mikrofont, és belebúgja a Begin the Beguine-t (amivel, bizony, egy pár pillanatra el is viszi a tejfölt mindenki elől).
Van még egy halk, mókás idézet, a két lovagias csibész készül a záró sajtótájékoztatóra, keményen egymás szemébe néznek (olyan Vadnyugatiasan!), és közben a háttérben a Harmonikás dalának indítását fújja valaki, naná: szájharmonikán.
Tenki Réka külön fejezet. Ő lenne a kis kezdő színésznőcske, aki megkapja a kiugrás lehetőségét. És kiugrik. Amint mosolyog, nevet, élvezi, habzsolja a tilos dolgokat – nagy kamaszlány. Amikor ébredezik a nyugtató hatása alól – szemérmes kicsi lányka, s amikor visszatér a palotába: ismét kötelességtudó hercegnő. Nem kétséges, hogy tökéletesen formált betűkkel írná alá egy kinevezési okmányra: Princess Anne. Minden pillanata elragadó: nem igazán lehet tudni, hogy a keretjátékbeli, Bradleyt alakító színész nem perzselődik-e meg tőle…
Márton András minden alakban nagyon jó. Ellenszenves és elviselhetetlenül szigorú udvarmester, idegeskedő és folyton a képkivágást ellenőrizgető rendező, szolgalelkű orvos, szarkasztikus főszerkesztő – pörgeti a játékot nagyon, nem hagyja kihűlni.
Említettem már Nagy Dániel Viktort. Mindenese különleges figyelmet érdemel. Elképesztően ügyes, igen jól énekel, táncol, pár vonással, mozdulattal, hanggal, néhány (jó kiejtéssel mondott!) olasz frázissal pincér, taxisofőr, rendőr és borbély, ő a nagyvilág valamennyi újságírója a sajtótájékoztatón. Már játszott Pécsett és a Vígben, s bár épp csak végzett a Színiegyetemen – de már teljesen kiforrott, friss bor.
Zöldi Gergely volt a darab – és a dalszövegek – jó kezű fordítója és dramaturgja. Az első részben kicsit érezhető, hogy Blake darabjába (talán a Porter-jogtulajdonosok) kötelességszerűen szuszakoltak bele egy-egy dalt, de ez a kényelmetlen érzés a második részben elmúlik. A zenekar, Puskás Péterrel az élen mindig jó.
Tihanyi Ildikó nagyot alakított Hernádi jelmezeivel, míg a többieké kevésbé kiugró, igaz, valamennyire a filmhez kellett igazodnia. (Kitűnő viszont, ahogy a férfiak zakó- vagy sapkacserével változnak át egyik figurából másikká.) Kalmár Bence „nem-díszlet” díszlete remek – a gördülő panelek egyszerre tudnak vetítővászonná, szükség esetén a kávéházi vécé vizeldéjévé változni. Kitűnő a fahrtkocsira erősített Vespa robogó, melyen (újabb idézet!) a Titanic-pózt is fel lehet venni…
Blake musical-verzióját némi (jogos) fanyalgás fogadta a minnesotai bemutató után. Ha az átdolgozó a budapesti változatot láthatná, fogná a fejét: „Hogy nekem ez miért nem jutott eszembe!
