Működőképes. Így foglalható össze a Richard Greenberg azonos című drámáján alapuló Három esős nap, melyet október elején a Belvárosi Színházban mutattak be Novák Eszter rendezésében. Az amerikai író realista drámájának, mely többek között a Broadway deszkáit is megjárta, ezen előadása ambivalens érzéseket vált ki. A hatás ugyan nem (feltétlenül) marad el, de idegen benyomást kelt a magyar színpadon. Kérdés, hogy ez a darabból magából vagy a rendezésből következik-e.
A cselekmény két szálon fut. Az első (a darab alapján) a kilencvenes években játszódik, de játszódhatna akár kortárs közegben is. Egy testvérpár, Walker és Nan, akikhez később gyerekkori jó barátjuk, Pip is csatlakozik, egy lakásban találkoznak, hogy a hagyaték körül felmerülő problémákat megbeszéljék. A lakásban, amelyben korábban szüleik élték mindennapjaikat, azonban felszínre kerülnek a régi sérelmek, melyek többnyire a rokoni kapcsolatokból származnak. A második szál a hatvanas években ugyanazon térben bontakozik ki. Itt a húszas-harmincas éveikben járó (még nem) szülők, Ned, Lina (Walker és Nan szülei) és Theo (Pip apja), vannak a középpontban. A darab során nyilvánvalóvá válik, hogy a gyerekek mélyen félreértették, sőt, alig ismerték szüleiket.
A cselekményből következik, hogy a jelen- és a múltbeli események között megközelítőleg harmincöt év telik el, ezzel nagy teret hagyva a paraboláknak. A színpadon nem látott történéseket a néző csak a már felnőtt gyerekek történeteiből ismeri meg. Ennek vannak jó és kevésbé jó következményei. Az utóbbira példa, hogy nagyon sok információt kapni csupán dikció során, ha a néző csak egy percre elveszti a figyelmét, máris komoly bajban lehet a történtek „rekonstruálását” illetően. A parabolák azonban lehetővé teszik a színészek számára, hogy a történeteiket hallva tárjuk fel velük együtt a szereplők karaktereit.
Míg a darab eredetijében a két kor, a 60-as és a 90-es évek külön felvonásokra oszlik, addig jelen esetben a hatvanas és a kilencvenes években játszódó események felváltva követik egymást. Ez egyrészt kreatív átdolgozása a műnek, másrészt azonban az ezzel járó következmények képesek kizökkenteni a nézőt, mivel a színváltások – már amennyiben azok – közötti intermezzók meglehetősen hosszúra nyúlnak. A közönség nem egyszer hosszú másodperceket tölt el teljes sötétségben. Ezek néha (például átöltözéskor) indokoltak, máskor viszont semmi ok nem szól mellettük.
A színpadképet (Zeke Edit) meglehetősen egyszerű, a mű realizmusához hű díszlete alkotja. Elöl kettő, a filmekből jól ismert, manhattani tűzcsap. Ez hivatott jelezni az utcán játszódó jeleneteket. Az apartman meglehetősen egyszerűen berendezett, design heverő és székek, egy tervezőasztal és mennyezeti ventilátor tár elénk a hatvanas évekből egy felső középosztálybéli New York-i lakást. A falakon elmosódott esőcseppek. Igaz, a külső és a belső tér elkülönül (bár nem élesen), de ezt a térfelosztást a színészek játéka, dialógusaik felülírják. Sokszor nem ott hagyják el a színpadot, pontosabban a lakást, ahol a feltételezett kijáratnak kéne lennie, de az is megesik, hogy a szereplők beszélgetnek, pedig az elhelyezkedésük alapján az egyikük kint, a másikuk bent van, a dialógust azonban ez az ellentét nem töri meg. Akár ki is zökkenthetnének, a briliánsan megírt párbeszédek azonban ezt nem engedik.
A dráma remekül megírt, de mindannyian tudjuk, hogy ez nem elég a sikerhez. Főleg egy olyan melodramatikus alapokra épülő mű esetében, mint ez. A dupla szerepeket játszó Kovács Patrícia (Lina/Nan), Schruff Milán (Ned/Walker) és Szabó Kimmel Tamás (Theo/Pip) remekül tárják a szemünk elé a karaktereket. Így a színészi játékban senkinek sem kell csalódnia, aki meglátogatja a legismertebb magyar magánszínházat.
Magukhoz a karakterekhez a darabban megírtakhoz képest túl sokat hozzáfűzni nem lehet. A fiatalabb generáció tagjainak mindegyike színpadra lépését követően egy apró monológba kezd, amelyben elmondja, milyen is (volt) a viszonya a szüleivel. Ezek jó alapot képeznek a karakterek lelkivilágának megismeréséhez, és feltehetően komoly segítséget nyújtanak a színházcsinálóknak is a szerepek kielemzéséhez. Ezekben azonban sok, a magyar közönségnek semmitmondó információ is elhangzik. Amerikai helyszínek, kerületek, utcanevek, személyek, épületek és így tovább, amelyeket ki lehetett volna húzni a hazai szövegkönyvből, így téve tömörebbé, sűrűbbé, követhetőbbé az eseményeket.
Schruff Milán, aki a lecsúszott és a problémáktól akkurátusan menekülő Walkert és visszahúzódó, bátortalan apját, Nedet alakítja, magabiztosan hozza mindkét karaktert, de igazán a leendő apát képes feltárni előttünk. Ned vágyakozik és tűr, Walker csalódott és lobbanékony. Schruff Milán szerepeiben a remény és vágyakozás karaktere ütközik össze a kiábrándultságéval. A Ned belsőjét besugárzó hétköznapi romantika, mely a barangolás tizenkilencedik századi eszményében ölt testet, az évtizedek alatt Walkerben meneküléssé aljasodik.
Szabó Kimmel Tamás éppen ellenkezőleg, a fiatalabb Pip szerepében képes teljesen feloldódni. A meglehetősen hiú sorozatsztár szerepében, csak úgy ontja magából a poénokat, melyeket rendkívül hatásosan – a ripacskodás még elviselhető keretein belül – ad elő, és a közönség is nagy örömmel fogadja. Theo beképzelt, lenéző karakterének megismerésére kevés lehetőség adódik. A darab jelentős részében nem tartózkodik a helyszínen, így csak egy rendkívül felületes karaktert ismerhetünk meg, akinek a hírnév a legfontosabb, és a tehetsége hiányának felismerésébe hamarabb rokkan bele, mint a valós emberi kapcsolatok elvesztésébe. Szerencsére Szabó Kimmel Tamásnak ezt is képesek vagyunk elhinni.
A három remek alakítás közül, azonban a legkiemelkedőbbet Kovács Patrícia hozza. Egyszerre tündöklik az alkoholizmus és a bomlott elméjűség rögös útjának kezdetén álló Lina és a nehéz családi kapcsolatokkal, sorssal terhelt Nan szerepében. Játéka kiegyensúlyozott, mértéket tartó, és ízig-vérig valós embert varázsol a szemünk elé. A realista ábrázolás az előadás egészében talán épp az ő játéka révén érvényesül a legjobban. A remek karakter- ábrázolás ez esetben nem(csak) a jól megírt szerepből következik, hanem a valódi színészi teljesítményből.
„Vajon ismerhetjük-e valójában a szüleinket? Értjük őket? Tudjuk, milyenek voltak fiatalon? Voltak-e álmaik, vágyaik, mi érdekelte őket, mit éreztek, mi bántotta őket?” – merülnek fel a kérdések az előadás színlapján. Pár sorral később ezeket a kérdéseket meg is válaszolják: „A következő generáció, évtizedekkel később, csak találgathat.” A generációk közt felmerülő kommunikáció hiánya valóban súlyos probléma, amivel foglalkozni kell. Ennek ürügyén örülhetünk, hogy a magyar színpadokon is láthatunk ezzel a témával kapcsolatos darabot Három esős nap címen.
Sajnálatos módon azonban az előadás nem képes sem univerzálisként, sem lokálisként megmutatkozni. Idegen marad egy budapesti belvárosi színház falain belül. Fakadhat ez az amerikai és a közép-kelet-európai színházi kultúra különbözőségéből (a Broadway hazánkban nem képes úgy befutni, mint máshol, akármennyire is próbálkoznak az érvényesítésével), illetve a színpadi szereplők, társadalmi helyzetük és a magyar valóság közti különbségekből. Amennyiben a színházcsinálók e kettő közül akár egyet is számításba vettek volna, maradandót alkothattak volna. Így egy jól megírt darab realista színrevitelén kívül az alkotók nem tudtak többet nyújtani! – ez sajnálatos, de végső soron nem működésképtelen.
Győri-Drahos Martin
