Mindenki tudta, mikor van az a pillanat – Kovács Patrícia és Rába Roland a Kramerről
2012. 06. 26.

Mindenki tudta, mikor van az a pillanat – Kovács Patrícia és Rába Roland a Kramerről

Az Orlai Produkció kedden este mutatja be Avery Corman Kramer kontra Kramer című regényének a szerző által színpadra adaptált változatát. Ezt először a világon magyarországi közönség láthatja majd, a Belvárosi Színházban. Ez alkalomból Rába Roland rendezőt és Kovács Patríciát kérdeztük a közös munkáról és a próbaidőszakról.

Milyen volt a próbaidőszak?

Rába Roland: Szerencsésnek érzem ezt a találkozást. Jókor volt jó helyen a csapat: Patrícia, Ervin, a srácok, Ficzere Béla, Egri Márta, Mertz Tibor, Cseh Judit – és én. Még nem vagyunk a végén, de annak már most örülök, hogy bemutató után sorozatban játsszuk az előadást. Így később is alakíthatjuk, változtathatjuk, a nézők reakciói alapján. A Krétakörben, amikor a turnékon négyszer, ötször, nyolcszor játszottuk egymás után ugyanazt a produkciót, az aznap esti tapasztalatokat már másnap ki is tudtuk próbálni. A legtöbb repertoárszínházban két-három hetente megy egy-egy előadás, és nem feltétlenül többször egymás után. Ott szinte lehetetlen ilyen módon reagálni a tapasztalatokra. Mi ezt most megtehetjük. A nézők előtt ugyanis koncentráltabbak a színészek, sok minden akkor derül ki.

Kovács Patrícia: Nem akarok erről sokat beszélni, eddig mindig megbántam, amikor a szerepeimről beszéltem, vagy arról, milyen volt egy próbafolyamat, mert ami fontos, arról úgyse tudunk igazán beszélni, mert az belül történik. Az biztos, hogy sok mindent megtudtam magamról a próbák során. Hogy ez látszik-e majd... az kérdés. De remélem igen.

A filmes formát megtartottátok?

Rába Roland: Inkább filmszerűségnek mondanám. A regény töredékes jelenetek füzére, ez adottsága annak a darabnak is, amit a szerzője készített belőle. Nem tettünk többet, mint tudomásul vettük ezt, nem küzdöttünk ellene. Rövid, tömör és sűrű jelenetek sorozatából áll a darab – harminchét jelenetből, ami nagyon sok. Ezeket megpróbáljuk összefűzni, de a történet feszített tempóját és gyors irányváltásait nem egyenesítettük ki.

Könnyű követni ezt a töredezettséget?

Kovács Patrícia: Igen. Most ott tartunk, hogy azon gondolkodunk, miért van ilyen hamar vége egy-egy jelenetnek, milyen jó lenne egy kicsit megülni benne. Közben a nagy egésznek, úgy érzem, ez jót tesz. Erősen él bennem, hogy mennyire egyszerű az egész. Rolandnak sokat kellett győzködnie arról, hogy hiába gondolkodok árnyaltan egy-egy érzelemről vagy szituációról, nem feltétlenül kell bonyolítani a dolgokat, ha valami egyszerűbb, letisztultabb és koncentráltabb, az sokkal jobban eljut a nézőhöz, és utána többet kell vele dolgoznia. Ha a nézőnek is van feladata az jót fog tenni az előadásnak is.

Rába Roland: A pontos kifejezés, az érthető, egyszerű fogalmazás jobban magával ragadja a nézőt. Meg akarja érteni ugyanis a helyzetet. Ha bonyolulttá tennénk egy-egy érzést, reakciót, elveszítjük a figyelmet. Amit csinálunk, annak valamilyennek kell lennie, és nem mindenfélének.

Ez valóban fontos ahhoz, hogy a néző meg tudja érteni az előadást. Ezek szerint igyekeztetek elkerülni a lila ködöt.

Rába Roland: Ez volt a szándék. De az ember a próbafolyamat bizonyos szakaszában vak lesz a saját munkáját illetően. Egyáltalán nem biztos, hogy minden sikerül – ezért várom nagyon, hogy elkezdjünk nézők előtt játszani. Nem gondoljuk azt, hogy minden úgy jó, ahogy az első előadásig kialakul - biztos, hogy utána is változni fog az előadás.

Az Orlai Produkció előadásainak szériáit elnézve, erre lesz néhány évetek.

Rába Roland: Ezt bízzuk a nézőkre! Ha hosszú szériánk lesz, akkor jön majd a következő feladat: egy ponton megint próbálni kell, mert kiöregednek a most nyolcéves fiúk.

Apropó gyerekek. Milyen volt a gyerekekkel?

Kovács Patrícia: Érdekes, épp most gondolkodtam azon, hogy mennyivel egyszerűbb volt a dolgom velük, mint mondjuk Ervinnel. Ha semmi mást nem csinálok, csak figyelem őket – van egy jelenet, amikor egy év után találkozunk –, az megnyugtató. Soha nem okozott problémát ebben megnyugodni, mert a gyerek nem tud rosszul működni a színpadon. Az, ami. Azt mondják neki, hogy most legyél dühös, akkor ő dühös lesz rám, és kész. Ez annyira megható. Többnyire könnyű velük, persze néha kell hozzájuk türelem, pláne, amikor egyszerre hárman vannak bent. Kicsit túráztatva vagyunk – mindent háromszor kell bepróbálni.

Rába Roland: A fiúk gyakran nézik egymás próbáit. Csodálatos, ahogy ülnek a nézőtéren, és alig látszanak ki a székből. Fiatal munkatársaimnak tekintem őket: abszolút komolyan véve őket, de nem komolykodva velük. Szeretem, amikor ott ülnek mellettem. Mindent meg lehet velük beszélni, és látszik, hogy a maguk módján készülnek. Az elején nagyon fontos volt, hogy ezt a játékot ők is akarják, ne kényszerből csinálják. Ehhez több oldalról kellett közelíteni hozzájuk, mert nem vagyunk egyforma személyiségek, már kiskorunkban sem. De olyan nyitottak, oldottak! Nagyon bírom, ahogy játszanak. Egyszer mondtam nekik a legelején, hogy amikor Billynek el kell költöznie a papájától, akkor nagyon elszomorodik és sír. Beszélgettünk, hogy keressenek magukban ehhez hasonló élményt, ők meg azonnal rávágták, hogy jó, értik. És ahogy ezt a jelenetet csinálják: felmegy a hangjuk, lehajtják hozzá a fejüket és látszólag tényleg szomorúak. Aztán hozzájuk szólok, és rögtön váltanak, mint a színészek: mintha mi sem történt volna, azonnal rám figyelnek.

Kovács Patrícia: Az egyetlen nehezebben megszokható dolog az volt, hogy mindig valamilyen alapzajban kellett próbálni, mert tele van a díszlet játékokkal, amitől nekik ez úgy működött, mint egy játszószoba. De nagyon érdekes, hogy mindannyian tudták, mikor van az a pillanat, amikor csöndben kell maradni, vagy ki kell menni játszani. Ebből nem volt kellemetlen helyzet soha.

Intelligens gyerekek.

Kovács Patrícia: Igen, nagyon.

Rába Roland: Szerencsénk van. De ez nem jelenti azt, hogy jöhet A Pál utcai fiúk, vagy a Valahol Európában...

Nem vállalnád be?

Rába Roland: Azt azért nem.