A sport piszkos üzlet, mindenki tol valamit, aki nem, az ne álmodjon győzelemről, aranyéremről. Ennél egy kicsit bonyolultabb a Tagadj tagadj tagadj tézise, ráadásul a messzi jövőben játszódik, szóval a jövőt még tán van mód elkerülni. Vagy nincs. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.
Köztudott, hogy az élsportban a sportolók versenye mellett egy másik verseny is zajlik - és talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, ez a másik verseny a kegyetlenebb: a doppingszerek gyártói versenyeznek a doppingszerek, illetve a versenyek tisztaságának ellenőreivel, és mindig lépéselőnyben vannak. Ahogy Jonathan Maitland Tagadj tagadj tagadj című darabjának főszereplője, a rövidtávfutó lány mondja, csak nem épp erre, hanem a sportra: van nekik egy tisztességtelen előnyük. Ők ugyanis kitalálnak és legyártanak valamit, ami még nincs, hiszen nem is lehet a tiltott szerek listáján, az ellenőrök meg futnak utánuk, hogy minél hamarabb ráírják arra a bizonyos listára. Csakhogy addigra már száz új szer van forgalomban.
Aki körülnézett már a konditermek előterének polcain, szemügyre vette az ilyen-olyan izomtömegnövelő és egyéb szereket, annak nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy megsejtse, mi folyik a még élesebb piacon.
Maitland darabjának elsősorban a témája drámai; a szerkezet, a dialógusok, a cselekmény iránya inkább demonstráció, tézisillusztráció, de hiszen ebben az esetben sejthetően ez a cél. A három nő - két versenyző, mindkettő hevesen dopping- illetve csalásellenes, valamint az edző - csőlátású: mindnek egy, a győzelem áll élete középpontjában, ez az a cél, amiért vagy van, vagy nincsen túl nagy ár. Ez önmagában is mutatná az élsport pszichés és fizikai veszélyeit, melyeket tetéz az ugyancsak nem mindennapi módon hierarchikus viszony az edző és a versenyzők közt. Az edző ugyanis minden tekintetben tárgyiasítja a versenyzőt: függővé teszi. Függ tőle, és ha ez teljeskörű - vagyis rátelepedett a versenyző magánéletére, mindennemű emberi kapcsolatára, saját magához való viszonyára is -, akkor jöhet az a manipuláció, ami a testen és a lelken túl a jellemet is birtokba veszi. Tized- és századmásodpercekben mérhető minden apróbb-nagyobb függelmi lépés. (Nem kell a végletekig szaladni, lehet függeni tisztességes és ártalmatlan dolgoktól is: úszásnál egy minél kisebb súrlódású úszódressztől, vagyis nemcsak a gyógyszergyárak, hanem a különféle "kellékgyártók" körében is éles a verseny.)
A darab erénye, hogy az edzőt a szerző okosra, szellemesre írta, az előadás egyik erénye pedig, hogy Ullman Mónika érzékenyen, tartalmasan teremti meg az eltökélt, erős asszonyt, aki kegyetlenül, bármin és bárkin átgázolva megy maga is a cél felé, és ezt a mintát erőteljesen építi be a versenyzőjébe. Fokozatosan darálja le, keríti hatalmába annak személyiségét - Lovas Rozi az egyetlen álom, az aranyérem bűvöletében élő versenyző szerepében ezért messziről, a normálistól indulva szépen megmutathat szinte minden stációt, a feltétlen hitet, a bizonytalanságot, a kételyt és az önmeggyőzés-önfelmentés hazug állapotát. Ez a kölcsönösségen alapuló színészi viszony és frappáns ritmusú összjáték teszi lehetővé és hihetővé a folyamat ábrázolását, amelyet paradox szimmetriaként ellensúlyoz a Sztarenki Dóra által játszott másik versenyző, a dopping elleni küzdelem eleve vereségre kárhoztatott harcosa.
A női trió peremén Eve, a győztes mellett Nagy Dániel Viktor sportújságírója az egyik áldozat, aki nemcsak a szerelmét, élettársát veszíti el, hanem a munkájában is megéli a nagy erkölcsi dilemmát igazmondás és eltitkolás párharcában - érthetően, de rosszul dönt, igaz, jó döntés tán nincsen is. Ficzere Béla pedig egy némileg lightosra vett courtroom-jelenetben bíróként marad alul az igazság kiderüléséért vívott enervált küzdelemben.
Szabó Máté rendezésében még sincsenek jók és rosszak. Csupa deformált jellem; nem rosszak ők, csak az optimálisnál több hazugság, álnokság, kijátszás és öncsalás képződött bennük. Mintha ugyan a sport - de legalábbis a versenysport, a legfelsőbb régió - sajátja lenne ez, legalábbis hajlamosak vagyunk hinni ebben.
A díszlet - Ondraschek Péter munkája - mindenhogy ovális; egyszerűségében is ott a szép szabályosság, a nehezített pálya a Hatszín Teátrum mérsékelten tehetséges színházi terében. A színésznők fizikai teljesítménye sem semmi, ahogy mondani szokás, de a futás, ugrálás, intenzív mozgás elé helyezett figuraábrázolás az igazi erény. A premieren jelenlévő író igazán hálás lehet a közreműködőknek azért, hogy ezt a súlyos problémát, a társadalmak életének fontos szeletét átitató jelenséget feldolgozó tézisdemonstrációt átélhetően, elgondolkodtatóan, ugyanakkor szórakoztató színházi staffázsban tették elénk.
Na, ki az, aki hagyja, hogy sportoló gyereke edzés után bevegye azt a bizonyos, kézből átnyújtott "vitamint"?
