Engem nagyon zavar, ahogy fel-alá mászkál ott hátul, ha megtenné, hogy abbahagyja, szólt le a színpadról Lázár Kati egy fotósnak, majd egy pillanat alatt visszasüppedt a szövegbe. Ez a spontán közjáték abszolút passzolt az előadáshoz, Lázár Kati, azaz Jászai, azaz Kripli Mari emlékei mintha csak itt és csak nekünk buknának elő lázas, ideges monológokban. A lekerekített mondatoknak, a tiszta artikulációnak és a tűpontos szövegtartásnak helye nincs, improvizálni (vagy csak úgy tenni) és aktualizálni azonban megengedett.
A Kripli Mari a PIM Nyári Fesztiválon
A Kripli Marit maga Lázár Kati, és társrendezője, Gyalog Eszter a kultikus tragika, Jászai Mari, született Krippel Mária naplójából, emlékirataiból szőtte monodrámává. A kiválogatott szemelvények alapján úgy tűnik, Jászai életének két kulcsszava volt: szenvedés és elégedetlenség. Ami a szenvedést illeti: a színésznő életútja harminc embernek is elég lenne. Gyerekkorában apja, a „szent ember” szíjjal verte, néha úgy, hogy orrán-száján dőlt a vér: mostohaanyja sem szerette, kimaradt az iskolából, dolgozott, elvállalt mindent, amit csak lehetett, volt például cseléd, markotányosnő. A férfiak korán lebzselni kezdtek a mutatós lány körül, ő pedig hamar felfedezte mágikus vonzerejét, s kötődésre alkalmatlan természetét is. Tizenhat éves korában házasságra akarták kényszeríteni, de ellenállt, mivel választania kellett volna a szolid polgári élet és a színpad között – ennek is verés lett a vége atyai és kikosarazott vőlegényi részről egyaránt. Később mindössze két évig volt Kassai Vidor komikus felesége, mellette pótolta sikerrel műveltségbeli hiányosságait. Szeretőinek hosszú sorába tartozott többek között a költő Reviczky Gyula, akivel konkrétan a halálos ágyán szakított, hogy összejöhessen a 18 éves Szomory Dezsővel. De horgára akadt Feszty Árpád is, no és Plesch János, a 28 évvel fiatalabb orvos, az utolsó nagy szerelem. Az iránta érzett rajongó vágyakozás keretezi az előadást, a rá történő kissé talányos utalgatással kezdődik az este, s a közelgő halál előérzetét is az ő személye határozza meg az egyébként nagyjából kronologikusan felépített darab végén. És elégedetlenség.
A 19. századtól számos művész tett sokat azért, hogy a színészet is emancipálódjék, és a nagy aktorok jól tudták, a Szakma sokkal többet, szakrálisabbat jelent, mint kiállni a színpadra és korrekten visszamondani a szöveget. Jászai Mari, a fiatalon sokszor összevissza vert, elnyomott asszony ezen emancipáció egyik kiemelkedő produktuma lett, aki hitt abban, hogy a színpad szentsége, ereje mindenható – persze későbbi csalódásait sem rejti véka alá -, s aki bevallotta, hogy a teátrum csillámpora nélkül, civil személyiségként gyakorlatilag nem létezik. A Kripli Mari alapján mindent a színpadnak adott, mindent a színpad oltárán áldozott fel attól a pillanattól kezdve, hogy kicsi gyerekként eljegyezte magát vele. Hajlíthatatlan, fanyar, szókimondó figura volt ő, ellensége minden megalkuvásnak és középszernek – kollégái nem is szerették ezért. A művészet papjai-papnői, a színjátszás mágikus-misztikus válfajának hirdetői nem feltétlenül voltak kiegyensúlyozott, kellemes emberek, hogy mást ne említsek a későbbi pályatársak közül, Latinovits Zoltán is valami hasonlót képviselt. Az utókor mégis ezen kiválasztottak nevét jegyzi fel a legvastagabb betűkkel a képzeletbeli kiválóság-lajstromba.
A PIM-ben igazi átlényegülésnek lehettünk tanúi, az üldögélő, szilajabb érzelmi pillanatokban nyugtalanul fel-alá sétáló Lázár Kati szinte eggyé vált szerepével. Ahogy félmondatokban, zaklatott emlékezéssel idézett nagy alakításokból (Antigoné, Élektra, Lady Macbeth, Stuart Mária, Gertrudis, Éva), fuldokló kacagásból rekedt éneklésbe, majd kétségbeesett vinnyogásba, vagy érzelemdús kiabálásba váltogatott, minket is felültetett egy önbizalomhiányos és végtelenül labilis személyiség érzelmi hullámvasútjára. A rendezés nem terhelte agyon az előadást aktualizálással, de jó néhány eleven kapcsot teremtett Jászai kora és a ma között: a színésznő például elkeseredetten ostorozta a Nemzeti Színház (!) féltehetségeit, dilettáns rendezőit és vezetőit (a Márkus Emíliáról szóló sorok Lázár interpretálásában nem kevés rosszindulattól és irigységtől csöpögnek – vajon be lehetne helyettesíteni ma élő személlyel?): panaszkodik, hogy a kormány nem foglalkozik eleget a színházzal, a művészetekkel: először Kaposvárt mond Kolozsvár helyett (előbbi Lázár, utóbbi Jászai életében volt kiemelkedően fontos szakmai helyszín). A másfél órás előadás csak akkor ül le helyenként, amikor a Plesch-vonal veszi át a vezérszólamot: lehet vitatkozni, a nagy szerelem-téma nem burjánzik-e túl az előadás testében. Számomra mindenesetre ezek voltak a legérdektelenebb betétek, és a főszereplőt is ilyenkor éreztem saját szerepétől a legtávolabb. Egyébként elvarázsolódtunk, Jászaitól is, de főként Lázár Katitól, és vörösre tapsoltuk a tenyerünket, pedig tudtuk, és látszott is rajta, hogy nem szereti sem a tapsot, sem a többszöri meghajlást. Viszont sokat tett azért, hogy ha azt halljuk, Jászai, ne csak a tér jusson az eszünkbe.
