A szemmel verés kismiska ahhoz képest, ahogyan az Udvarias Dorottya által játszott Aloysius nővér nézni tud a Kétely című produkcióban, a Belvárosi Színházban. A szemei csaknem szikrákat szórnak, már-már mintha pusztító golyókat lövellne ki belőlük, gyilkos szándékkal. Beható ez a tekintet, igencsak szuggeráló, hogy az akit ér, azt cselekedje, amit ez az akarnok, sok tekintetben mindenre elszánt igazgatónő eltervezett, aki meglehetős vaskalapossággal, diktátor módon vezeti a rábízott egyházi iskolát. Fiókzsarnok, terrorizálja a környezetét, időnként egészen egyértelmű módon, élesen felcsattanó hanggal, lidércesen kimért gesztusokkal, amelyek olykor mégis hevesre, akár kapkodóra váltanak, és ettől még fenyegetőbbé válnak.
Ridegen álságos mosolya a legrémesebb, ami szintén alkalmas lehet az emberölésre. Benne van a távolságtartása, megközelíthetetlensége, ahogy őrzi a területét, saját magát, az irodáját, a nyilván maga képére formált iskolát. Semmi kétség, hogy a katonás rend híve, azt szereti, ha a kiadott utasítást parancsként értelmezik, ami ellen nincs apelláta. Eléggé meg van győződve mindenkori igazáról. Mivel ő is gyakran támad, páncélt von maga köré, hogy sebezhetetlennek tűnjön.
Udvaros egy magát kihúzó, peckes járású nőt játszik, roppant határozott személyiséget, akinek abszolút megvan a magához való esze, és aki fölöttébb veszélyes, ha valakiben ellenséget akar látni. Tán szeret is ellenséget képezni, már csak azért is, mert lételeme a harc, amikor bebizonyíthatja magának, hogy ő rendületlenül áll a vártán, és mindig és mindig győz, hiszen vezetésre meg győzelemre teremtették.
John Patrick Shanley darabjában, amiből ő maga filmet is csinált, s amelyben Meryl Streep alakította a női főszerepet, Udvaros remekel. Hosszú idő után végre megint olyan feladatot kapott, amiben igazán kifuthatja a formáját. És azért jó, mert közel sem egyértelmű sátánt, ősgonoszt alakít. Nem csupán a sodrából hozható ki, hanem azért meg lehet bombázni úgy meggyőződése rendszerét, hogy megtántorodjon, hátrahőköljön, némiképp elbizonytalanodjon, ha a végeredmény valószínűleg ugyanaz lesz is, mintha ezt nem tennék. Ehhez azonban emberére kell akadnia, és a Fekete Ernő által megformált Flynn atya személyében aztán valóban emberére is akad.
Az atya igen nehezen viseli a begyepesedett gondolatokat, a fullasztóan áporodott levegőt, az evidensen túlhaladott elveket, a hektikus rigolyákat, a hisztériára hajlamos hatalmi gőgöt. Mondhatni azt is, hogy a konzervatívval szemben ő liberális. Szinte a haverjainak tekinti a diákokat, a tornaórákon felszabadultan játszik velük, és készségesen beszélget bármelyikükkel. Egy bevándorló fiút túlságosan is kitüntet figyelmével. Annyira, hogy egy fiatal nővér ezt jelzi is az igazgatónőnek, akiben rögvest megszületik a pedofília vádja, ami mögött aggódás is lehet a srác sorsa miatt, de kapóra is jöhet, hogy a szemében mindinkább nem szálkává, hanem már gerendává váló tanárt eltávolíthassa. Kettőjük ádáz szópárbaja a produkció jelentős része. Két okos ember vív egymással, érvek csapnak össze, de úgy, hogy elementáris düh, gyűlölet, harag is társul melléjük, és a másik képletes értelemben vett kinyírásának szándéka.
Fekete Ernő is úgy játssza ezt a paptanárt, hogy közel se legyen egyértelmű figura. Az előadás végéig nem dönthető el, hogy tényleg pedofil vagy sem. Ebben a tekintetben tagad és tagad és tagad. Még az se nagyon dönthető el, ha netán pedofil, a vitathatatlan szeretete, odafigyelése, megértése, empátiája nem tesz-e jót még így is, a hátrányos helyzetű, kisebbségben lévő fiúnak, akinek a Kéri Kitty által megformált, ugyancsak végletesen kiszolgáltatott édesanyja egyébként ezen a véleményen van, szinte könyörög, hogy ne csapják ki a tanárt, mert a gyereke isteníti és igencsak kötődik hozzá. A paptanár pedig tagad, visszatámad és felháborodik, magából kikel, miközben érvel is. Két fajsúlyos ember párbajozik egymással, és egyik sem lehet biztos benne, hogy a másik sarkalatos kérdésekben nem hazudik-e neki.
És ez már jelkép, jelképezi azt, ahogy gyakran mi sem tudhatjuk mikor hazudnak nekünk, akár meglehetős tudatossággal, mert sok mindent elhallgatnak előlünk. Nem vagyunk a tények birtokában, ezért könnyen dönthetnek az érdekeink ellenére, a fejünk fölött. És még egy ilyen vitára sincs lehetőség! Ez a két ember, bár vannak egymással kapcsolatban hátsó szándékaik, legalább szemtől szembe mondja a magáét. Két nagyon ellentétes meggyőződés, tűz és víz csatázik egymással. Mindkettőnek lehet igaza, hiszen a túlhaladottan bigott elvek erőteljesen korlátozzák a személyiséget, a fantáziát, a szabadságot, a túlzott szabadosság pedig káoszhoz, a lélek és akár a test sérüléséhez vezethet. A két véglet között valahogyan meg kellene találni az egészséges arányt.
Kálmán Eszter díszlete nyomasztóan egyenszürke, örömtelenül sivár, nem szűrődik be semmi természetes fény, akár egy börtönigazgató szobája is lehetne. Ebben a fullasztóan zárt térben történik minden, amit látunk, ez az, amiben biztosak lehetünk, mert a szemünk előtt zajlik. A többit csak elmesélik, mint egy görög drámában, de abban legalább a hírnök nem szokott hazudni; mérget vehetünk arra, amit mond, ma meg hát ugye, ki tudja.
A Pelsőczy Réka által profi módon rendezett, a színészek fantáziáját felbujtó, játékkedvüket felpaprikázó előadás arról is regél, hogy lehet-e egy életet kételyek közt leélni, úgy, hogy állandóan megkérdőjelezzük, amit mások mondanak, tán még azt is, amit mi ejtünk ki a szánkon. Ha viszont mindenkiben jóhiszeműen bízunk, nem verhetnek-e át rútul bennünket, nem járhatunk-e igencsak pórul? A Simkó Katalin által megformált fiatal nővér valamennyire minket testesít meg. Próbál befogadó, nyitott és lelkes lenni, de a fejére ütnek, ledorongolják. Kiszolgáltatott, mégis félénken ugyan, de valamennyire azért csak igyekszik a sarkára állni. Nem jut nagyon messzire. Ott marad kételyek között, ahogy mi is. Nem derül ki az igazság, nyilván továbbra is bőven hazudnak majd nekünk, de azért valahogyan mégiscsak tovább kell élnünk, és valamennyire ki kell ismernünk magunkat a mind tébolyultabb zűrzavarban.
Bóta Gábor
