A Férjek és feleségek Woody Allen sokat nézett, de keveset látott filmje. Mikor ’92-ben amerikai mozikba került, elhalványította Mia Farrow és Woody Allen válása, és a nyomában kipattant botrány a rendezőről, aki beleszeretett (ex)felesége nevelt lányába. Még a presztízslapok, a New York Times vagy az Entertainment Weekly is csak a botrány felől, Allen bűnbánó kitárulkozásaként tudták olvasni a filmet, és nem vették észre, hogy a filozófus-humorista időközben eljutott filmművészetének végpontjára. Hogy mindent, amit szerelemről, házasságról, vagy élethazugságokról gondolt, azt a Bűnök és vétkek után itt vetkőztette nyers, meztelen valójára. Az Annie Hall keserédes romantikáját savanyúbb viccekre, majd a vicceket kijózanító házassági drámára cserélte.
Azóta 26 év telt el, a válás részleteire csak Woody életrajzírói emlékeznek, a Férjek és feleségeket pedig Allen a kritikusaival együtt a legjobb filmjei közt tartja számon. Idővel helyére került hát a mű, a Belvárosi Színházban mégis kitakarta valami megint: saját, kegyetlen humora. Szabó Máté rendezésében úgy játsszák a Férjek és feleségeket, mintha az Annie Hall vagy a Manhattan lenne, amit a rendező még frappáns gegekre és végtelenségig idézhető bon mot-kra hegyezett ki. Szöveghű Zöldi Gergely adaptációja, a hozzáállás mégis más, hiszen ahogy a szinopszis hirdeti, nem a kiábrándult Woody Allen drámáját, hanem „a nagy mulattató komédiáját” állították színpadra.
Ami elveszik így, az a választás lehetősége. A film is vicces volt, nagyon is, de nem akart mindenáron nevettetni. Ránk hagyta, hogy gondolkodunk vagy röhögünk a két házaspár történetén, akik közül az egyik bejelenti a válását, de ez a másik párt taszítja igazán mély válságba. A szerelem itt már szomorú emlékként sem édesíti meg a történetet, mint az Annie Hallban, a poénok többnyire fájdalmasak, kevésbé Woody humorista, mint inkább drámaíró énjét dicsérik. A dokumentarista stílus, a hirtelen kamerarántások, az éles ugróvágások is az érzelmi felfordulást, a házasságok felbomlását érzékeltetik a film nyelvezetén, és a fejbekólintó hangulat a stáblista után is velünk marad.
Ez az érdesség hiányzik az Orlai Produkció előadásából, a színpadon egy gördülékenyre csiszolt komédiát látunk, amit jobbára poénokra játszanak. Ennek is megvan a bája: az előadás gyorsan pörög, vicces, és ahol teheti, azért őrzi az eredeti mesterkéletlenségét. A díszlet például szembetűnően funkcionális, egy piszkosfehér szobabelső elhúzható reteszajtókkal, amiken át a saját múltjukba, emlékeikbe is benyithatnak a szereplők. A jelzésszerű díszlet a gyorsan váltakozó helyszínek miatt praktikus, de a vártnál jobban taszítja a szemet, és nem válik az érzelmi kiüresedésnek olyan érzékletes metaforájává, mint Carlo Di Palma zaklatott kézikamerázása.
Szabó Máté szerencsére az önreflexiót is átemeli a filmből, és ez sokáig frissen tartja a darabot. Míg Woody Allennél egy névtelen riporter interjúvolja a szereplőket, akik a kamerához beszélve vallanak eltitkolt gondolataikról, érzéseikről, itt a közönség közül lép ki Hunyadi Máté, hogy felkapcsolt lámpák mellett faggassa a színészeket. Az ötlet jó, még új poént is írtak rá, de még jobb lenne, ha nemcsak a széleken, hanem a sorok között is közlekedhetne Hunyadi, hogy fenntartsa az illúziót, miszerint egy néző kérdezgeti a színészeket. Erre a Belvárosi sűrű, tömött széksorai sajnos nem adnak lehetőséget.
Ahogy filmen, úgy színpadon is a frigid Sally szerepe a leghálásabb, amiért Judy Davis Oscar-jelölést, Járó Zsuzsa pedig vastapsot kap: a szerep fájdalmát ő is ugyanakkora erővel láttatja, amekkorával a szarkasztikus megjegyzéseket csapja le. A férjét játszó Pataki Ferenc kevesebb lehetőséghez jut, hogy kifejtse figuráját: míg Sydney Pollackot a filmben az életközepi válság motiválta, a megfiatalított szereposztás nem állít ilyen, azonnal regisztrálható indítékot mögé, ellenben a szerepet sem bővíti vagy árnyalja. A Belvárosi előadásában inkább az önsorsrontás a Férjek és feleségek hangsúlyos vonása: Radnay Csilla passzív-agresszív Judy-je Mia Farrow-énál kevésbé ravasz, ártatlanabb, szánni valóbb feleség. A harmadéves színműs Gombó Viola Lotti diákcsábítója pedig egyszerre naiv és Juliette Lewishoz hasonlóan eszes: tükröt tart Woody Allen fiatal lányok iránti ábrándjai, valamint gyakran kritizált, néhol sekélyes nőábrázolása elé (miközben ő maga épp egy rétegzetten realizált Allen-karakter).
Azt a kései filmekből tudjuk, hogy sose jó, ha nem Woody játssza Allent, hanem fiatal pályatársra bízza az alteregót. Ötvös András is akkor a legtermészetesebb, amikor kibújik a New York-i neurotikus szerepéből, előnyére fordítja testesebb, férfiasabb alkatát, és hozzákölt az eredetihez. Például kedves gorillaként udvarol a feleségének, amiben egy kapcsolat komplett története ott rejlik. Zokniban (nem)szexelős gegsora a legügyesebb árnyalása a filmnek.
Ha a film felől nézem, hiányzik az eldöntetlenség, a fellélegzés, amíg alámerülünk a szürkezónákba. Intellektuális szórakoztatásként viszont pazar az Orlai Produkció előadása. A mély emberismeretről tanúskodó poénok olyan gyorsan követik egymást, hogy véget sem ért a felszabadult nevetés, már landol is az újabb. A Férjek és feleségek többször nézős film, színházban is kellemes újra találkozni vele. Olyan érzés, mintha viccterápiára iratkoznánk be, hogy mindazt, ami Allennél szíven ütött, most alaposan kinevessük. Jólesik, kétségtelen. A kérdés csak az, hogy mi marad a nevetés után.
