Az Orlai Produkció előadása szívbemarkolóan teszi kézzelfoghatóvá számunkra a színész és az ember kiszolgáltatottságát. Kulka János a stroke óta először látható főszereplőként a színpadon.
A színpadon mediterrán szállodai lakosztályt látunk. Széles ágy, minimális berendezés, és nagy, sarki panorámaablak. Amikor beengednek minket a nézőtérre, ő már az ágyban fekszik. Hason, arcát a párnák közé fúrva, alig kivehetően. Nem is mindenki veszi észre. Aki igen, mutogat, kíváncsian sugdolózik a kísérőivel. Tapintani lehet a várakozás feszültségét. Aki itt van, kivétel nélkül miatta van itt, rá kíváncsi. Kulkát szeretné viszontlátni természetes közegében, a színházban. Hiszen a stroke óta először látható főszereplőként a színpadon.
Aztán elkezdődik az előadás. Kulka János kikel az ágyból, tesz-vesz. Egy élettől meggyötört embert látunk, ami remekül illik a bűnös érzelmektől meggyötört Gustav Aschenbach alakjához, de sejtjük, hogy mégsem egészen színészi álarcot látunk. A regényalaktól való elszakadást jelzi, hogy míg Thomas Mann főszereplője író, a színpadon megjelenő Aschenbach karmester.
Megszólal a hang is, amit olyan jól ismerünk, és olvasni kezdi Thomas Mann kisregényét. Nem lehet nem észrevenni a kontrasztot az életteli hang, és a színpadon frusztráltan kávét főző, szorongva szmokingot húzó, vagy csak csüggedten ücsörgő ember között.
Mert a Halál Velencében elvileg egyszemélyes előadás, de valójában két Kulka János van a színpadon. A régi, stroke előtti, aki a szöveget mondja – 2006-ban készült az előadás alapjául szolgáló hangoskönyv –, és a betegségtől megtört, de megadni magát nem hajlandó, esendő Kulka. Kettejük összjátékából pedig nem csak Gustav Aschenbach tragédiája rajzolódik elénk, hanem ami sokkal izgalmasabb és szívfacsaróbb: kézzelfoghatóvá teszi a nagyszerű színész személyes drámáját.
A Halál Velencében előadás elsősorban a szeretetről szól. Arról, hogy Kulka János mennyire szereti a hivatását és végsősoron minket, nézőket, mennyire szeretne visszatalálni hozzánk.
De arról is, hogy milyen nagyon szeretik ők a kollégái, akik próbálnak segíteni neki a visszatalálásban. És persze szereti a közönség, amely boldog, hogy ha csak egy óráig is, de minőségi színházi időt tölthet együtt vele.
És szól kicsit arról is, hogy Kulka János akkora egyéniség és olyan színész, hogy azt még a stroke sem tudta teljesen lerombolni. Még mindig van kisugárzása, tud varázsolni a színpadon, érdekel, hogy mit fog csinálni, magával tud ragadni, mert egy kávét is úgy tud lefőzni, hogy érdekesebb, mint némelyik feltörekvő ifjú titán nagymonológja.
Manapság, amikor a színház egyre inkább a rendezőről szól, és megelégszik annyival, hogy jó darabokat adnak elő jól, vagy legalább érdekesen, egyre ritkább az olyan előadás, ami ennyire a valóságra reflektál. Még ha nem is valamiféle nagy, általános társadalmi igazságra próbál rávilágítani, hanem egy konkrét ember kálváriájára. De Kulka János drámájában mégis csak ott van a művész és az ember kiszolgáltatottsága, amit mindannyian át tudunk érezni, amitől mindannyian rettegünk.
Ez az előadás minden interjúnál, kórleírásnál plasztikusabban tárja elénk Kulka János, a művész és az ember tragédiáját. A Halál Velencében attól működik, hogy Kulka János szereti a közönséget, és a közönség is szereti Kulka Jánost.
Az előadás kulcspillanata, amikor a színész kijön a díszlet nyújtotta biztonságos ketrecből, leül egy méterre a közönségtől, felveszi a szemüvegét, és a szöveg utolsó sorait élőben olvassa fel. A narráció és a játék összeér, Kulka János leleplezi magát: amit eddig hallottatok az a múlt. Én most ez vagyok. Mi pedig örülünk, hogy itt van, játszik nekünk, még ha csak egy órányit is.
