A kellékes
2022. 10. 23.

A kellékes

Nagy lehetőségek rejlenek az ún. „one man show”műfajban, amilyen például A kellékes. Főhőse másfél órát játszik egyedül a színpadon, és nem válik unalmassá. 2008-ban volt a bemutatója a Vígszínházban, Kern András kisebb-nagyobb szünetekkel azóta aratja a vastapsokat minden előadás után. A salgótarjáni közönség 2012-ben stílusosan „Vastaps”-díjjal tüntette ki a színész játékát. Mostantól a Belvárosi Színház ad helyet ennek a nagyon szellemes, igazi ötletekben dúskáló monológnak. Rendezte: Ilan Eldad.

Eberhard Streul (1941--) 1984-ben írta meg az eredeti darabot, amiből 1992-ben egy társszerzővel, Otto Schenkkel új verzió készült. Eberhard Streul változatából Parti Nagy Lajos magyarította és szabta a történetet Kern András személyére, aki önálló estként, egyszemélyes „kabaré” szereplőjeként – ám nem a felhőtlen viccelődés szintjén - adja elő a színházi kisember vallomását életről, színházról, a szakmáról, amiből neki csak a „hátsó sorok egyik ülése” jutott.

A színpadra bejövő kellékes gyanútlanul tesz-vesz a másnapra előkészített színdarab díszlete között, bekészíti a műsorra kerülő darab kellékeit. Közben mérgelődik, megjegyzéseket tesz hangosan, hiszen egyedül van, a nézőtér üres, ezen az estén nincs előadás. Telefonon keresi főnökét, tanácsot kérne apróbb ügyekben, ám nem veszik fel a telefont. Mérgelődés közben veszi észre, hogy teltházas nézőtér előtt tevékenykedik, a színház tele van velünk, nézőkkel, mindnyájan őt, a „kellékest” figyeljük. Az írói ötlet igazi bravúr, izgalmassá varázsolja a szimplának induló monológot.

A humor elsődleges forrásaként a kellékes pánikba esik, mondhatnánk, hogy „Kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához”, ha ez a két verssor nem Móra Ferenc verséből, A cinege cipőjéből lenne idézet. Ismét telefonál főnökhöz, igazgatóhoz, kollégához hasztalan, mert senki nem hisz neki, sőt meggyanúsítják, hogy sokat ivott, vizionál, félrebeszél, jobb, ha kijózanodik és hazamegy. Kétségbeesésében még a színpadról is lejön, kinéz az oldalfolyosóra, a takarítónőt keresi, akit természetesen nem talál, kiderül, egyedül van az épületben, mármint egyedül van ő, és vele van a teltházas közönség.

A mobiltelefonon való sikertelen segélykérés a főnökségtől szinte átmenet nélkül torkollik a kellékes (név szerint Bieder József) saját karakterének bemutatására. Előbb megismerjük magát a „mesterséget”, mi a feladata a kellékesnek, miben különbözik a díszlettervezőtől, sőt mi tekinthető kelléknek és mi díszletnek, hol van átmenet a kettő között. Bieder egyre többet árul el magáról, hogyan lett segédszínészből kellékes, milyen kudarcai voltak a színészi pályán. Utóbbi esetek bevallása hatalmas önismeretet kíván tőle, hiszen arról értesülünk, hogy lámpaláza miatt egymondatos szerepét sem volt képes a színpadon elmondani, ezzel nehéz helyzetbe hozta a Hamlet címszereplőjét.

Az igazi cirkuszi mutatvány mindezek után jön. Felidézi pályafutásának fontos találkozásait, amikor bel- és külföldi színészeket figyelt meg, akiket szívesen utánoz. Halandzsa nyelven halljuk tőle, hogyan beszél az angol, a német, az orosz, a kínai színész, majd ismertebb magyar színészeket (név nélkül) utánoz, akik modorosan, vagy épp tehetségtelenül oldanak meg egy-egy szerepet. Legnagyobb alakítása a kellékes mögé rejtőző Kern Andrásnak az orosz balerina, Maja Pliszeckaja (1925--2015) karikatúrába hajló színpadi utánzása. Köpenyét levéve magára ölti az állólámpa brokátanyagát, amely számára a tütüt helyettesíti, és eltáncolja a hattyú halálát. A zene kvázi lemezjátszóról jön a színpadra, Kern addig forog, piruettezik menet közben lecsúszott nadrágjával, míg elterül a földön, ez lesz a hattyú halála, Saint-Saëns világhíressé vált zenéjére.

A kisember életének legnagyobb élményét, rejtett tehetségének megmutatását kísérhetjük végig ez alatt a másfél óra alatt. Kitör eddigi jelentéktelenségéből, és végre sikere van egy nem várt közönség előtt, akik ámulva figyelik, megtapsolják. (Sőt, időnként Kern kiprovokálja a tapsot menet közben, mintha szüksége lenne némi visszaigazolásra.)

Az „egyszemélyes kabaré” Kernhez közel álló műfaj, ahogy idősödött, annál inkább sajátjává vált az ironikus hang, a monoton beszéd, ami elfedi, de érezteti is a mögöttes tartalmat, a lelassult mozgás, hangjának tetszőleges változtatása, tétova kifejezéstelen arc, amellyel oly sok mindent képes tudtunkra adni. Mindezért hosszú percekig tartó vastapsot kap, alig engedik le az öltözőbe, hogy végre kipihenje magát.

A látványt Iványi Árpád tervezte, valójában egy guruló állványból és az állólámpából áll, hátul függönyökkel a kulissza felé. Kern egy drapp viseltes köpenyt hord, amely a kelleténél is szürkébbnek, egyszerű raktárosnak mutatja.

Forrás: Kláris újság - Földesdy Gabriella