Bodor Johanna nagysikerű regénye alapján készült a Nem baj, majd megértem című előadás Szikszai Rémusz rendezésében. A nyolcvanas évek Romániájában, a Ceaușescu-diktatúrában a tizenhét éves Johanna, a bukaresti balettintézet ígéretes növendéke névházasság segítségével próbál szabadulni a pokolból és áttelepülni a viszonylag élhetőbb Magyarországra. A kiszemelt férjet és a bukaresti szerelmet jelentő férfit játszó Ötvös Andrással beszélgettünk az előadás kapcsán, de szóba került a 2014 óta műsoron lévő monodrámája, A csemegepultos naplója is.
Mire emlékszel a Ceaușescu-érából, mennyi ismereted volt a korszakról a Nem baj, majd megértem című könyv/darab előtt?
Arra emlékszem, hogy éppen legóztam, amikor ment a hírekben, hogy kivégezték a Ceaușescu-házaspárt, és ez gyerekként úgy állt össze bennem, hogy háborús helyzet van. Erre elpityeredtem, hogy ne vigyék el apámat, de megnyugtattak a szüleim, hogy erre nincs valós esély. Felnőttként, ha meghallom a Ceaușescu nevet, egy villanásnyi emlékkép feljön bennem, de csak annyi, amennyi egy gyerek világába anno beszűrődött legózás közben. Tudtam, mit jelent ez a fajta diktatúra, voltak olvasmány- és filmélményeim ezzel kapcsolatban, mire kézhez kaptam a Nem baj, majd megértem szövegkönyvét. Rémusszal már többször dolgoztunk együtt, és korábban is mesélt a saját emlékeiről, szóval tőle is hallottam a Ceaușescu-éráról. Azonban célunk volt, hogy ne csak a diktatúráról szóljon ez az előadás, hanem benne legyenek a hétköznapi dolgok: a pasik, az életélmény, a szerelem. Fontos volt Johanna szüleinek ábrázolásánál, hogy ne lehessen se elítélni, se felmenteni őket, ha azt nézzük, hogy egy gyereket hagynak magára. Élni kell valahogy, nem a szülők gonoszságáról szól a darab.
Milyen volt a próbafolyamat? Említetted, hogy a rendező, Szikszai Rémusz megosztotta veletek a tapasztalatait.
Rémuszból ömlöttek a történetek. A próbafolyamat alatt derült ki a Pegasus-botrány. Amikor Ari-Nagy Barbara dramaturg és Rémusz a szövegkönyvet írták, még nem tudtunk erről az ügyről, csak amikor elkezdtünk próbálni. Rémusznak rengeteg sztorija van a lehallgatásokról is. Egyébként a színpadra állítás Covid által sújtott próbafolyamat volt, ketté lett szedve a munkafolyamat, ami persze mostanában már megszokott… Már az elején megvolt az előadás alapötlete, hogy visszamegyünk az időben a dobozolással, de ki kellett találnunk, hogy fog gördülékenyen folyni a játék a nagy doboz körül, amit Bagossy Levente tervezett. A nagy dobozból folyamatosan szivárognak elő az emlékek, a szereplők. Játékstílusában Rémusz - nem titkoltan - román típusú előadást akart. Azt gondoltuk, olyan lesz, mint az Alice Csodaországban mesében beleesni az üregbe, vagy mikor Proust Az eltűnt idő nyomában c. könyvében az elbeszélő belemártja a süteményt a teába, az előadásunkban azáltal, hogy Johanna kinyit egy dobozt a múltból, megtalálja a régi rádiót stb., beszippantja a múlt.
Hogyan fogadják az előadást a nézők?
Érdekes, hogy mi az a pont egy-egy előadás közben, ahonnan már mernek nevetni a nézők. El kell telnie egy bizonyos időnek, mire azt érzem, hogy feloldódott a közönség, és mernek nevetni az emberek. Pedig rengeteg játékosság is van az előadásban. Az előadás formája értelmezési feladat elé állítja a nézőt, mivel nem egy az egyben van ábrázolva egy történelmi korszak. Az előadásnak el kell érnie azt, hogy árnyaltabban lehessen nézni a történetet: ne a korszak borzalmai legyenek előtérben! Ne szánalom legyen a nézőben a darabot látva, hanem értse meg, hogy az élet sok mindenről szól még a Ceaușescu-diktatúrában is. Az ember szerelmes, meg bosszúálló, meg aljas is, nem csak áldozat. A párkapcsolatokban játszmázik, mint „békeidőben”. Mindenféle hülyeséget csinál, és nem csak azért, mert diktatúra van.
A 190. előadásához közelít a Gerlóczy Márton regényéből készült monodrámád, A csemegepultos naplója.
Nagyon érdekes élmény, hogy még a Covid idején is telt házzal megy az előadás. Ebből arra lehet következtetni, hogy valamit ad ez a másfél óra a nézőknek. Azért is szeretem ezt az előadást, mert összeadódunk a nézők meg én, és azok jó esték. Vicces élmény: elkezdenek „behergelni” a nézők, aztán én is „behergelem” őket, aztán vége az előadásnak. Minden este más: közönségfüggő, hogy mikor mi vicces. A nézők miatt sosem unalmas, azonban bármikor el tudnék köszönni ettől a szereptől, de azt is el tudom képzelni, hogy még 10 év múlva is játszom egyszer-egyszer. Ha a sorsom engedi, játszom tovább.
