Hogy a mindennapi élet mennyire egybecsúszik azzal, amit egy kortárs darab megfogalmaz, arra egészen friss példám van.
Az Orlai Produkciós Iroda legújabb bemutatója ősbemutató is egyben: Kerékgyártó István új drámáját, mely a sokat sejtető Skorpió címet kapta, épp egy olyan napon mutatta be a Belvárosi Színház, amikor a nap folyamán –ettől teljesen függetlenül– néhány kollégámmal arról diskuráltunk, hogy vajon milyen kihívások állnak a magyar kisvállalkozások előtt, és milyen megoldási javaslatokat lehet megfogalmazni ezekre? Döbbenetes élmény, amikor egy nap közben felmerülő, vállalatgazdaságtani szempontból megközelített problémakör körülírása ugyanaznap este a művészet tollával folytatódik. Ennél jobb bizonyíték nem is kell annak alátámasztásához, mennyire aktuális a kérdés, és hogy miért éppen most.
A Máté Gábor által rendezett előadás a szinopszisa szerint egy 2000 és 2025 között játszódó családtörténet. Egy nagyvállalkozó és fiai sorsa az a prizma, amely által megérthetjük a rendszerváltás máig ható ellentmondásosságát, amelynek sötét oldala a legújabb kori Magyarországra is árnyékot vet.
Ha tudományos megközelítésből vizsgáljuk a kérdést, akkor a magyar családi vállalkozásokra leselkedő nehézségek között olyanokat fogalmazhatunk meg, mint a növekedési korlátok kihívásai, a szakmai menedzsment hiánya, verseny és piaci nyomás, és végül de nem utolsó sorban, amire a darab is ráközelít: generációs átadás és konfliktusok. Ezen belül is főként az elvek, értékek, elképzelések és a vezetési stílus miatt felmerülő ellentétek az igazán fajsúlyosak.
A történet a cégtulajdonos, az apa (Mészáros Máté) különböző életszakaszaiba közelít bele. Bár ugrálunk a születésnapok és az épp aktuális élethelyzetek között, mégis egyértelmű és jól követhető, mi miért történik, hol tartunk épp, és mely oknak mi az okozata. A fősodor szerint az apa két fia, András (Schruff Milán) és Zoli (Csonka András) az apjuknak egy bizonyos, szerintük már öregedő életszakaszában elkezdik követelni a „trónt”, vagyis az irányítás és döntéshozatal teljes jogosultságának rájuk ruházását. A cél az, hogy az apának ne legyen már beleszólása a cég ügyeibe, szálljon ki a saját cégéből.
A szándék nemtelen és a fiúk hálátlanok. Bár az igény jogos: az idő nyilván eljár mindenki felett, és az új idők új módszereket és megközelítéseket kívánnak meg, így működik a gazdaság. A változásokkal lépést kell tartani, az új irányokra pedig rugalmasan reagálni. A helyzet mégsem egyszerű. Azok a családi vállalkozások, melyek egy bizonyos szellemiséggel, gondolkodásmóddal és gazdasági háttérrel a 90-es években elkezdték a működésüket –és még mindig élnek– mostanság ugyanúgy küzdenek az utódlás és a vállalatirányítás átörökítésének kérdésével, mint a darabbéli családban.
Pozitív hősök viszont nincsenek ebben a történetben. A minden hájjal megkent vállalkozót és a hálátlan, mohó fiait látjuk, no meg a nőiket (Ullmann Mónika, Járó Zsuzsa), akiket még az előadás plakátja is libaként ábrázol.
Lélektelen, számító, csak a saját érdekeik érvényesítésével foglalkozó és a legmocskosabb kompromisszumokat megkötő véglények terepe ez. És ezen a ponton tisztán kirajzolódik egy bizonyos magyar családmodell. Majd elkezd az egész emlékeztetni egy bizonyos rendszerre. És kegyetlen őszinteséggel bemutatja ennek a rendszernek a haszonélvezőit, annak minden erkölcstelenségével, undormányos belterjességével, számító mocskos bűzével, és a harácsolásból megteremtett indokolatlan jólétbe való belerohadással.
Innentől pedig már nem egyszerű gazdasági oktató történet, nem pusztán tőlünk eltávolított társadalmi látlelet az, amit látunk. Nem is egyedi az eset. Hanem a teljessége annak, ami egy magyar családi vállalkozásban történik egy konkrét nehézség felmerülésekor, valamint az erre adott bűzös és rothadó válasz. És annak ellenére, hogy nem egyformán bűnös minden karakter, nem azonos mértékben tudjuk elítélni őket, mégis pontosan tudható, hogy a kénköves pokol legforróbb bugyrába való mind. Nem véletlenek tehát az előadásban a pokolra történő utalgatások, vagy az apa 85. és egyben utolsó életévének beköszöntével a halál emlegetése.
Az apa becsületére legyen mondva, hogy ő még valóban beleállt a harcba és a versenybe. Igaz, a 90-es évek privatizációját ma már nosztalgiával szemléljük, valójában –ahogy arra a fiúk is utalnak– véres és kíméletlen harc ment akkor is minden koncért. Valami mégis megváltozott. Persze nem jó irányba. A fiúk fő konfliktusa az apjukkal, ami miatt háttérbe akarják szorítani, abból adódik, hogy ők időközben ráéreztek a pályázatok, tenderek ízére. Persze ez magyarhonban már nem azt jelenti, hogy győzzön a tudásban és árban is legjobb ajánlat. Egészen másféle praktikák alkalmazásával kell a zavarosban halászgatni, megoldani okosba’ ahhoz, hogy a nap végén megérje az üzlet, életben maradjon a vállalkozás, és csorgasson valamit ide is, oda is.
Király Ferencnek –mert ez az apa becsületes neve– ez már nem komfortos. Persze korántsem azért, mert olyan patyolattiszta volna a lelke. Csak egyszerűen más módszerek szerinti mocskot tanult meg a régi iskolában. Magánnyomozóra költi a utolsó pénzét is azért, hogy lerántsa a leplet a fiai és feleségeik minden álságos tettéről, egymás elleni vétkeiről. Összeugraszt mindenkit, de sokáig nem élvezheti a bosszú ízét. A fiúk sem restek szerelmi manipulációval kitúrni apjukat a saját cégéből, és kiforgatni minden vagyonából. Aztán hirtelen a szerelem is elmúlik, és marad a nihil.
Hogy kit mennyire tudunk elítélni ebben a sztoriban, az vérmérséklet kérdése. Még a két fiú sem egyformán utálatos. Bár gyűlölik apjukat, mégis valahogy András az, aki folyton fröcsög. Felemlegeti a megaláztatásait, az apja által folyamatosan neki szegezett puhapöcsűséget, lenézéseket, és csak a revans élteti. Zoli viszont képes néha megenyhülni, de asszisztál az apja teljes ellehetetlenítéséhez. A lányok egy ponton túl már klasszikus cicababák, akik szinte csak eszközként, élvezeti cikként funkcionálnak, prostituálódnak, és a pénz meg a jó élet fejében minden mocskot elviselnek, miközben saját életüket mindenestől feladták. Ez volna az irány új magyar nőideál kapcsán? A nők helye és szerepe a társadalomban?
Egyedül Péter (Pataki Ferenc) az, aki Ferenc személyi titkáraként talán megúszhatja purgatóriummal ezt a kalandot. Mert bár kétkulacsos szerepet töltött be és asszisztált Ferenc bukásához, valójában igyekezett kívül maradni és a legkevésbő bekoszolni a kezét. Nem átallott vezekelni sem. Amikor az apának már semmije és senkije nem maradt, és egyre szörnyűbb körülmények közé szorult kisemmizve, Péter akkor is látogatta. Ő maradt az egyetlen támasza. Valószínűleg a lelkiismerete nem hagyta békén. És eljött a bocsánatkérés pillanata is, de már későn…
Annak ellenére, hogy számos ponton szórakoztató és a sok ismerős helyzet miatt hangos nevettetésben gazdag az előadás, benne van a szomorú, gátlástalan és kiábrándító magyar valóságkép is, amivel nem árt szembenéznünk. Bőven vihetünk haza magunkkal átgondolni valót, és egészen biztos, hogy a mi ismerősi körünkben is akad hasonló vállalkozás. A toxikus mikrokörnyezet persze nem önmagában mérgező. Hanem abban a társadalmi berendezkedésben, amelybe beágyazódik. Ahol a hazafiság és a kereszténység üzleti fogalmakká silányultak, és egy ország kvázi Zrt-ként működik, mit is várjon az egyszerű állampolgár (a “zember”), aki csak élni és boldogulni szeretne, a családjával együtt?
