Mi történik az egykori hangoskönyv szövegével, ha az közel húsz év után egy színpadi előadás alapanyaga, „ornamentikája”, történetmesélése lesz? Különleges találkozás, felkavaró élmény, izgalmas vállalkozás. A közös munkáról, Kulka János egykori önmagával találkozásáról is beszélgettünk az Orlai Produkció Halál Velencében előadása kapcsán Csuja László rendezővel és Zabezsinszkij Éva dramaturggal.
Revizor: Melyik volt a nehezebb, ennek a különleges szerkezetű előadásnak a formai kereteit létrehozni, vagy Kulka Jánost megnyerni az előadásra?
Csuja László: Kitalálni a szerkezetét sokkal nehezebb volt, mint Jánost rábeszélni, mert hozzá már a kész koncepcióval mentünk, amit ő egyértelműen támogatott. A formai megoldásokat összerakni egy hosszabb folyamat volt, közel egy évbe telt, hogy az előadás minden részletét kitaláljuk, és a hangoskönyv ötletétől eljussunk a színpadi változatig, de a próbafolyamat alatt is születtek új ötletek.
R: A színházi nyelvét, a dramaturgiáját, a struktúráját kellett kitalálni, összehozni a 2006-ban Kulkával készült hangoskönyvvel? Milyen volt Kulkának szembesülnie a régi hangjával, egykori önmagával?
Zabezsinszkij Éva: A legnagyobb kihívást a hanganyag közel három és fél órás terjedelme okozta. Eredeti tervünk szerint több szövegrészt használtunk volna a hangoskönyvből, s ehhez igazítottuk volna János szerepét a színpadon. Azonban a próbák során egyértelművé vált: János olyan elementáris erővel van jelen a színpadon, minden egyes gesztusa olyannyira szuggesztív, hogy eltereli a figyelmet a szövegről. Színészként és magánemberként is kivételes a drámai jelenléte. Így folyamatosan csökkentettük a szöveget, míg helyenként csaknem ornamentika maradt az eredeti hangfelvétel János karaktere körül.
CsL: A próbafolyamat egyik legfontosabb tétje volt, hogy a Jánossal való közös munka során ki kellett találni egy olyan rendszert, amelyben megél a szöveg. Így jutottunk arra a megoldásra, hogy akkor fog a néző a szövegre figyelni, ha Kulka is ezt teszi. A próbafolyamat jelentős részét azt tette ki, hogy ez a gondolat érvényesüljön.
R: Könnyebbség lehetett, hogy Kulka intenzív jelenléte a nagyon erős térben lehetőséget adott a szöveg lecsupaszítására. Ugyanakkor izgalmas játék is, hogy mennyire kellett a két Kulka jelenlétét egyensúlyban tartani, vagy hagyni, hogy a színpad fölé emelkedjen az egykori hanganyagnak.
ZÉ: Mi azt kerestük, hogyan tud a szöveg dialógust teremteni Jánossal, illetve a karmester karakterével. Így három jelentésréteg és három szereplő – Aschenbach, Kulka János és a fiktív karmester – fonódik össze, és ebből bomlik ki a történet.
CsL: A dramaturgiai munkában fontos szempont volt, hogy ne csak arról szóljon ez a szöveg, hogy elmeséljük a történetet. Kerestük azt az elementáris tartalmat, amelyben jelen van a regény szellemisége, s eközben arra is figyelnünk kellett, hogy ez már nem hangoskönyv és nem is szépirodalom, hanem színházi szöveg.
R: Sokszor összemosódik a három karakter, illetve az, hogy éppen ki a narrátor.
CsL: Számunkra nagyon izgalmas gondolat volt, hogy a karakterek egymásba mosódnak, nem elválaszthatóak. Néha találkozik egymással a három élettörténet, a három karakter, néha szétválnak. Próbáltuk lírai módon kapcsolni őket egymáshoz.
R: Thomas Mann napsütötte Velencéje helyett itt a helyszín ridegebb, sokkal magányosabb, ami meghatározza a szöveg hangulatát. Ezt Kulka János mostani jelenlétéhez is igazítottátok?
ZÉ: A szanatórium gondolata a próbák során jelent meg. A személytelenség terei hordozzák a teljes izoláció, a kozmikus magány érzetét, de akár a sehova se tartozás szabadságát is.
CsL: Ágh Márton díszlete azt idézi meg, hogy a hegyek között egy svájci hotelben vagy szanatóriumban ül egy ember, elzárva a világtól. Vizualitásában Hopper egyes festményei inspirálták Marcit, amelyek ugyanerről az ürességről, magányról szólnak. A hotelek, szanatóriumok az otthonosság és az otthontalanság közötti köztes létállapotot közvetítik.
R: A végtelen magány gyönyörű képe, amikor a szobában egyedül üldögélő Aschenbach?, a karmester?, Kulka? – előveszi a díszletként is szolgáló bőröndből a csodálatos kávéskészletet, kávét főz, kitölti a két csészébe, és koccint magával.
CsL: A végső magányról is szól az előadás, arról, hogy egyedül halunk meg. Ezt talán leginkább azzal lehet ábrázolni, ha a szeretett ember hiányát is megidézzük.
R: Nekem az elszalasztott lehetőségről is szól. Összegzi az életét, de szól a várakozásról, amiben a soha meg nem érkező taxi is szimbolikus.
ZÉ: Igen, minden ember élete egy pontján szembe kell nézzen azzal, hogy önazonos életet élt-e.
R: Az eredeti történetben a központi szál Aschenbachnak a lengyel fiú iránt érzett vágyakozása, szerelme. A ti előadásotokban ez csak felvillan, háttérben van. Más értelmezést, más fókuszt kapott ez a történet?
ZÉ: A fiatal lengyel fiú inkább egy jelkép, ezért számunkra fontosabb volt, hogy milyen folyamatot indít el Aschenbachban a találkozás. Mi történik, ha túl későn jön a felismerés, hogy valamit végérvényesen elmulasztottunk?
CsL: Az irodalommal szemben a színházban egy élő, hús-vér ember van a színpadon, ráadásul ez az előadás a színház és a performansz határán egyensúlyoz. Olyan érzékeny helyzet ez, ahol jobb, ha lírai módon kezeljük Aschenbach vonzalmát és a regényhez képest nyitottabbra hagyjuk az értelmezés tereit. Hallottam például olyan felvetést, amely szerint a színpadon látható karmester egy régi, talán soha be nem teljesült szerelmére emlékszik vissza. Ez is egy érvényes olvasat, bár a próbák közben nem jutott eszembe.
R: Még érzékenyebb lehetett a közös munka, hisz Kulka a betegsége óta csak egy-egy pici szerepet vállalt. Ez az előadás nagyon sok tekintetben megérinthette őt. A szavak nélküli jelenlét – ami elképesztően erős – mennyire jelent szembesülést a saját határaival?
CsL: Nagyon jó volt Jánossal dolgozni. Maximalista, nagyon pontos. A legnagyobb kihívás és egyben a legkomolyabb teljesítmény, hogy egy órán keresztül szinte teljesen néma a színpadon. Látszólag alig történik valami, de a feszültség megteremtéséhez János intenzív koncentrációja kell. Azt mondta, nagyon szereti eljátszani a halálát. A zárókép önravatala János számára Halász Péter Műcsarnokban bemutatott performanszát idézi meg, s az előadás valamilyen módon arra is reflektál. János ötlete volt, hogy a végén kisminkelje magát, gyönyörű és egyben ironikus gondolat a színészi létről, a maszkról, és úgy általában az úgynevezett életről. Nagyon foglalkoztat a bemutató óta az előadás rituális jellege, a nézők, azaz a „gyülekezet” tanúivá válnak annak, ahogy a halál és a feltámadás között cirkulál a történet – és ehhez Jánosnak nagyon szoros viszonya van.
R: Azt gondolom, hogy egy ilyen közös munka után ott fészkelhet a gondolat, hogy csinálni egy következő közöst.
CsL: Filmet szeretnénk forgatni János főszereplésével. Még csak gondolkodunk a történeten, Jánossal beszélgettünk róla és szívesen dolgozna velünk ismét egy közös produkcióban. Nyitott a folytatásra.
